Nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan hány ember ADHD-s a világon, illetve hazánkban. Egyrészt - különösen a felnőttek esetében - nem mindenki jut el szakorvoshoz, és így diagnózishoz. Másrészt, az ADHD diagnosztikai kritériumai elég eltérőek, így vannak, akik szerint túl-, mások szerint viszont aluldiagnosztizált az ADHD. Becsült adatot azért megpróbálhatunk mondani: 300 000 - 400 000 magyar ADHD-s van.

A kutatások szerint a világ felnőtt lakosságának nagyjából 3,5 százaléka ADHD-s. Pontos számot persze nem lehet mondani, elsősorban azért, mert nagyon sok a "rejtett" ADHD-s, vagyis akinél jelentkeznek, jelentkeztek a tünetek, ám megtanul ezekkel együtt élni, igazodni hozzájuk, és nem jut el szakorvoshoz. A másik problémás pontot az jelentheti, hogy az ADHD megállapításához szükséges kritériumok eltérőek, elsősorban az USÁ-ban és Európában. A harmadik nehezítő körülménynek pedig azt tekinthetjük, hogy az ADHD nagyon gyakran más betegségekkel, például szorongásos zavarokkal, alvászavarokkal vagy depresszióval együtt jelentkezik, és ezek "elfedik" az ADHD-ra jellemző tüneteket (nagyon jellegzetes példája ennek a motiváció hiánya, mely az ADHD-sokra és a depresszióban szenvedőkre egyaránt jellemző, bár ennek a hátterében eltérő okok állnak). Ha valaki eljut esetleg szakemberhez, akkor általában csak ezt a betegséget kezelik nála, és a mélyebben meghúzódó alapokkal, az ADHD-val már nem foglalkoznak. 

És persze megkérdezhetjük, miért is foglalkoznának az ADHD-s felnőttekkel? A legtöbb ember ugyanis az ADHD-t a gyerekekkel, elsősorban az iskoláskorúakkal köti össze. Igen, sok ADHD-s gyerek "kinövi" a tüneteket, de a gyerekként diagnosztizáltak legalább fele felnőttként is ADHD-s marad. A másik irányból is megközelíthetjük: sokan csak felnőttként jutnak el a diagnózisig, annak ellenére, hogy gyermekkorukban is mutatták a jellegzetes tüneteket (az én generációmnál, tehát a 30 éven felülieknél például egyáltalán nem volt "divat" vizsgálni az ADHD-t, egyszerűen elkönyveltek rossz, esetleg gyenge képességű, lusta gyereknek). 

Amit még érdemes figyelembe venni: az ADHD-t sokan tipikusan férfibetegségnek tartják. A felmérések szerint kétszer, háromszor annyi fiúnál/férfinél diagnosztizálják az ADHD-t, mint lánynál/nőnél. Ennek oka általában az, hogy a lányoknál/nőknél sokszor máshogy jelentkezik az ADHD, mások a tipikus tünetek. A lányokra kevésbé jellemző az ADHD hiperaktív része (vagyis nem ugrálnak össze-vissza, nem zavarják meg az iskolai órákat, nem matatnak folyton, vagy legalábbis nem látványosan), viszont gyakrabban kalandozik el a figyelmük, nehezebben koncentrálnak, és könnyen tűnhetnek álmodozónak, csendesnek. Természetesen, érdemes lenne elgondolkozni azon is, hogy a nemekre vonatkozó különböző szociális normák és elvárások mennyiben befolyásolják, hogy mit tartunk a fiúknál, illetve a lányoknál kórosnak, ez azonban már egy másik téma... 

Időnként a szakemberek sincsenek tisztában azzal, hogy az ADHD felnőtteket is érinthet

Néhány könnyen ítélkező szerint az ADHD az elkényelmesedett emberek problémája, egy olyan zavar, amit csak azért talál ki valaki, mert nincs jobb dolga. Meglepő módon, az ADHD a világon mindenhol megtalálható, nemcsak a fejlett (és elkényelmesedett) nyugati országokban, de a fejlődő országokban, Afrikában, Dél-Amerikában is. Sőt az ADHD-ra jellemző tüneteket például olyan afrikai törzseknél is találtak, akikre egyáltalán nem mondhatjuk, hogy túl kényelmesen élnek.

Végül, beszéljünk egy kicsit arról, miért is olyan nehéz meghatározni az ADHD-sok számát: sokan alul-, még többen pedig túldiagnosztizáltnak tartják az ADHD-t. Vagyis, jó néhány emberre (főleg gyerekre) úgy is rányomják az ADHD-s matricát, hogy valójában nem az; mások pedig annak ellenére diagnosztizálatlanok maradnak, hogy egyértelműen ADHD-sok. Ebben több dolog is szerepet játszik, elsősorban a korábban már említett eltérő diagnosztikai rendszer. Amerikában ugyanis a DSM-V rendszert használják (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, annak is az ötödik változatát), Európában pedig a ICD-10-et (International Statistical Classification of Diseases and Related Health Problems, vagyis magyarul a BNO, Betegségek Nemzetközi Osztályozása). Egy másik tényező, hogy az ADHD-t "kimutató" vizsgálatok sokszor szubjektív válaszadáson alapulnak, nem pedig "mérhető" eltéréseken (a szakemberek már dolgoznak azon, hogy EEG segítségével mérni lehessen a különbségeket). Szintén rendkívül komoly szerepe van a szociokulturális háttérnek, vagyis annak, hogy mit tartanak "kórosnak" vagy mit tolerálnak, mit tartanak elfogadhatónak. Például sok felnőtt ADHD-s azért marad diagnosztizálatlan (és azért nem kap megfelelő terápiát), mert nem tudja vagy akarja elfogadni a neurológiai-pszichiátriai problémákkal együtt járó stigmát, mert fél attól, hogy esetleg gyógyszert kell szednie. Azt pedig korábban már említettem, hogy az ADHD mellett fennálló egyéb problémákat gyakran könnyebben, egyszerűbben diagnosztizálják és kezelik. Így az ADHD esetenként nem túl- vagy alul-, hanem egyszerűen félrediagnosztizált.

Arról pedig már korábban írtam, hogy az ADHD-ra jellemző tünetek időnként, különböző mértékben a nem ADHD-s embereknél is jelentkezhetnek. 

A hatékonyság általában csak elhatározás kérdése, meg egy jól működő, bevált rendszeré. Az ADHD-soknak (magamat is beleértve) egyik sincs, és így aztán a hatékonyság is csorbul. Ami megint csak egy sor negatív érzéssel jár együtt: nem vagyok képes semmire, miért nem tudom megcsinálni... A frusztrációt pedig csak erősíti, hogy a legtöbb ADHD-s maximalista, és folyamatosan a tökéletes rendszert keresi. A Tökéletes Rendszer kitalálása, kidolgozása, javítgatása aztán hihetetlen mennyiségű időt és energiát emészt fel, így a valódi, fontos feladatok a háttérbe szorulnak.

Lehet mindeféle csillivilli hatékonyságnövelő rendszerről beszélni - valószínűleg fogok is, mert szeretem a témát -, de sok ADHD-s esetében először az alapokat kell lefektetni és megerősíteni, vagyis, azt a szokást minél erősebben beépíteni az életükbe, hogy lehetőség szerint koncentrálják a figyelmüket az előttük álló feladatra. Ehhez pedig a "minimalista", egyszerűen elérhető és olcsó eszközök is megfelelőek.

Konyhai időzítő

Az egyik leghatékonyabb idő- és feladatkezelési technika, a Pomodoro fő eszköze a könnyen felhúzható konyhai időzítő. A technika lényege, hogy megadunk magunknak egy időtartamot (klasszikusan 25 percet), beállítjuk az időzítőt, majd addig koncentrált figyelemmel dolgozunk, amíg az - általában idegtépő hangon - meg nem szólal. Ezt 5 perc (szintén beállított, mért) szünet követi.Mivel sok ADHD-s számára még ez a 25 perc is sok lehet, érdemes kísérletezni rövidebb időtartamok beállításával (10 perc alá szerintem nem érdemes menni), de ilyenkor a szünetek időtartamát is rövidítsük meg (tehát nem 5 perc szünet engedélyezett, hanem csak 3). Ez egyrészt megnyugtatóan rövid, mert "csak" 10 percet kell valamivel foglalkozni - aztán a következő szakaszban újabb "csak" 10 perc jön -, és egyben a figyelem koncentrációját is fenn lehet tartani.  Konyhai időzítőt bármelyik hipermarketben kaphatunk, az IKEÁ-ban digitális van kb 700 forintért, én a sajátomat a  KIK-ben vettem, talán 600 forint alatt. A Pomodoróról természetesen még lesz szó a blogon.

Notesz (és toll)

Egy átlagos embernek több tízezer gondolata van naponta (a becslések szerint 12 000 és 70 000 között van ez a szám), ám a nem ADHD-sok képesek arra, hogy az éppen nem aktuális és fontos gondolatokat félretegyék, vagyis szűrjék ezeket aszerint, hogy az adott gondolat hozzájárul-e az éppen aktuális céljuk eléréséhez. Egy ADHD-s számára azonban minden gondolat ugyanolyan fontosnak tűnik, és a legtöbb esetben nem tud ezek között szelektálni. Vegyünk egy egyszerű példát. Nem ADHD-s, neurotipikus példaemberünk egy hivatalos levelet szeretne írni az adóhivatalnak. Leül, gépel, jó esetben átolvassa. Lehet, hogy közben átfut az agyán, hogy inna egy kávét vagy hogy el kell indítania a mosógépet, de ezek a gondolatok nem írják felül a hivatalos levél fontosságát. Ezzel szemben, ha ADHD-s emberünknek kell ugyanezt a levelet megírni, sokkal több időbe és energiába kerülhet, mert: leül, eszébe jut, hogy inna egy kávét, kimegy, megcsinálja, visszatér, elkezd gépelni, eszébe jut, hogy el kell indítania a mosógépet, kimegy a fürdőszobába, elindítja a mosógépet, rájön, hogy még nem mosott fogat, alapos fogmosás után visszatér a gépéhez, tovább gépelne, de már a fürdőszobában eszébe jutott, hogy van az a jó kis David Bowie dal, azt muszáj meghallgatni a Youtube-on, és onnan már lefelé az internet lejtőjén... Ekkor jön be a képbe a notesz. Teljesen mindegy, hogy milyen és mekkora (én praktikus okokból kisméretűt, nagyjából tenyérnyit javaslok, mert azt könnyebb hurcolászni), az a fontos, hogy mindig ott legyen melletted. MINDIG. Ebbe szelektálás nélkül lehet felírni a gondolatokat, ötleteket, mit akarunk megnézni, meghallgatni, mit kell elintézni. A szelektálás egy későbbi folyamat, ezzel a "gyorsjegyzeteléssel" inkább az a célunk, hogy kiürítsük az agyunkat, és az össze-vissza kavargó gondolatokat félre tudjuk tenni egy későbbi időpontra. Így csökken a most azonnal nyomása, és az agyunkat finoman vissza tudjuk irányítani az előttünk álló feladatra. Néha elég egy-két szó, de nekem az a tapasztalatom, hogy minél pontosabban írjuk le, hogy mit is akarunk. Mert bármennyire is jónak tartod a memóriádat, el fogod felejteni, hogy a "postagalamb" tulajdonképpen mit is jelentett (igen, én is elfelejtem). Ezt az agyürítést érdemes esténként is elvégezni, lefekvés előtt összeszedni, hogy mi mindent kell a következő napokban megcsinálni.

Ha valaki átrágta magát a hivatalos leíráson és esetleg az én tüneteimről is olvasott, vagy hallott még az ADHD-ról információkat itt-ott, érdekes kép alakulhat ki benne az ADHD-sokról. Úgy képzelheti el őket, mint őrjöngő, habzó szájjal és vörös fejjel üvöltöző, szociális kapcsolatokra alkalmatlan őrülteket, akikre egy gumilabdát sem lehet rábízni, akik veszélyt jelentenek saját magukra és másokra is, akik folyamatosan pattognak, ugrálnak; ha lennének liánok a belvárosban, azokon lengenének. Vagy, éppen a másik oldalt tartaná a jellemzőnek: töméntelen gyógyszerrel zombira szedált, álmodozó, senkire és semmire nem figyelő nyáladzó, újgazdag ficsúrt, aki egész nap a telefonját nyomkodja, az önálló életre alkalmatlan, és őrangyalok serege vigyázza kitartóan a lépteit, mert különben egyik baleset érné a másik után. Kb, mint ebben a klipben.

Észrevenné-e egy idegen, esetleg egy nem túl közeli ismerős, hogy ADHD-s vagyok? 99%, hogy nem (a maradék egy százalékot fenntartom a szakembereknek). 

Az átlagnak (normálisnak?) megfelelő életet élek, van egy tök jó fej férjem és egy szuper gyerekem, diplomám és szakmám, mosógépem, munkám, lakáshitelem. Aki ismer, az általában barátságosnak, mosolygósnak, segítőkésznek tart, néha kiemelik a humoromat is, mint ahogy azt is, hogy meglepően gyorsan működik az agyam, nagyon jó a memóriám és művelt vagyok. Igen, időnként idegesítő vagyok (ki nem az?), szoktam csúnyákat mondani az autóban, elfelejtek dolgokat, néha meggondolatlan megjegyzéseket teszek és  sokkal több időmbe és energiámba kerül végigcsinálnom valamit, mint másoknak. Azonban, éppen azért, mert ismerem a saját korlátaimat és gyengeségeimet, különösen nagy figyelmet fordítok arra, hogy ne ártsak másoknak és a minimálisnál (kelleténél?) jobban ne nehezítsem meg mások életét. Viszont, az, hogy nem látszik valami kívülről, nem jelenti azt, hogy az illetőnek nincsenek nehézségei vagy nem kell egy csomó dologgal megküzdeni a hétköznapokban. Azt is kevesen tudják rólam, hogy rövidlátó vagyok, mert kontaktlencsém van, de még nem lesz tökéletes a szemem attól, hogy nem látják rajtam a szemüveget.

Lehet, hogy nem látszik a másikon, de azért komoly küzdelmeket folytathat a fejében saját magával

Nem vagyok a társadalom nyakán élősködő valaki, aki azért "találta ki" magának az ADHD-t, hogy megússzon dolgokat, az adófizetéstől a porszívózásig. Nem tolakszom előre a postán a sorban, hogy "bocs, én ADHD-s vagyok, nem bírom a várakozást". Nem kapok rokkantnyugdíjat vagy más anyagi támogatást. Soha nem használtam az ADHD-t sem mentségként, sem pedig kifogásként - ez szerintem az ADHD-sok egyik alapszabálya. Nem várom el másoktól, hogy "különlegesként" kezeljenek, az viszont nagyon jól esik, ha egy kicsit megértőbbek. A nagy többség esetében ez mondjuk azzal jár, hogy esetenként türelmesebbek velem, de ha mindenki türelmesebb lenne a másikkal, akkor egészen biztos, hogy szebb és nyugodtabb lenne a világ. A férjemnek mondjuk több idejébe, energiájába kerül, hogy bizonyos dolgaimat kezelje, de vállalta.

Mivel, mint említettem, nem látszik rajtam az ADHD, azok az emberek, akik tudják rólam, szinte kivétel nélkül megdöbbenve fogadták ezt. "Mi az, hogy nem tudod koncentrálni a figyelmedet, hát te úgy tudsz másokra odafigyelni, hogy azt tanítani kellene" - mondta egy nagyon kedves barátnőm, akivel együtt tanultam. "De hát te mindig olyan összeszedettnek és nyugodtnak tűnsz nekem" - ez a nővérem volt. A főnököm, akivel nagyon jó a kapcsolatom (remélem, ő is így gondolja), elég hosszú ideig csak szótlanul emésztette a dolgot, aztán annyit mondott: "ez a teljesítményeden és a munkádon egyáltalán nem látszik". Egy kedves kolléganőm pedig, rá egyáltalán nem jellemző módon - hiszen egy rendkívül barátságos, intelligens, kétgyermekes fiatal anyukáról van szó - annyit közölt: "Ne b*sszál fel agyilag!" 

Attól, hogy ADHD-s vagyok, ugyanúgy teljesítek, mint mások, adózok és megveszem a buszjegyet. Rendesen befizetem a kislányom ebédjét és köszönök a szomszédaimnak. Az viszont egyáltalán nem látszik, hogy milyen belső harcokat vívok, mi mindennel kínlódok a hét minden napján, mennyi keserűség van bennem saját magammal kapcsolatban, és mennyire küzdök azért, hogy jobb ember, jobb feleség, jobb anya, jobb munkaerő legyek. Nem azt akarom mondani, hogy én sokkal jobban küzdök, mint mások, pontosan tudom, hogy mindenkinek megvan a maga harca és a maga kínlódása. Mindössze annyit szeretnék, hogy mások is megértsék, az ADHD-soknak bizonyos dolgok sokkal nehezebben mennek, mint másoknak - néha talán pont azok, amelyek a neurotipikus embereknek könnyűnek, sőt nevetségesen egyszerűnek tűnnek.

ADHD-s felnőttként a legbosszantóbb dolgok egyike, amikor valakinek őszintén beszélünk erről a zavarról, és nagyjából azt kapjuk vissza válaszként, hogy "ez mindenkinél így van, én is elfelejtem befizetni a csekket és én is kiabálok az autóban". Vagyis, a mi problémánk nem is valódi probléma, az ADHD nem létező dolog, csak az unatkozó középosztálybeli emberkék által kitalált valami, hogy ezzel is felhívják a figyelmet magukra.

Szerintem az ADHD-sok jó része nagyon örülne, ha csak erről lenne szó. Vagyis, ha azokat a tényezőket, amelyek folyamatosan befolyásolják a hétköznapjaikat, az önértékelésüket, a motivációjukat, le tudnák rázni magukról. 

Teljesen normális, hogy időnként mindenkinek vannak olyan tünetei, melyek az ADHD-ra fokozottan is jellemzőek. Néha még a legpontosabb ember is elkésik, néha mindenki elfelejti befizetni a csekket, és az is előfordulhat, hogy álmatlanul forgolódik valaki, akinek korábban semmi gondja nem volt az alvással. Olyan világban élünk, ahol egy csomó dolog elvonhatja a figyelmünket, és az emberi pszichére egyébként is jellemző, hogy a könnyebb és élvezetesebb utat választja. De míg egy "normálisan" bedrótozott ember hatékonyan képes fókuszálni a figyelmét, képes mérlegelni a tettei következményét, képes a későbbi nagyobb jutalom érdekében lemondani a pillanatnyi élvezetről, az ADHD-soknak ez sokkal, sokkal nehezebben megy.

"Ó, néha én is elkeverem a kulcsaimat" - de nem állsz hetente három alkalommal a kapu előtt bambán, mert nem tudod, hol a kulcsod, igaz?

Az ADHD-ra utaló tünetek és a "sima" figyelmetlenségből, fáradtságból vagy motivációhiányból származó tünetek között jelentős eltérések vannak. Intenzitásban, időtartamban, állandóságban. A "normális" ember félévente egyszer felejti el a csekket, az ADHD-s minden hónapban, minden csekket. A legtöbb ember eltévedhet egy ismeretlen helyen, de egy térkép vagy a GPS segítségével könnyen megtalálhatja az utat. Az ADHD-s a jól ismert útvonalon is eltévedhet, még akkor is, ha a GPS ott van előtte. Időnként mindenkinek elkalandozik a figyelme, ADHD esetén viszont ez az állandó, és a koncentrált figyelem a "különleges". Az intenzitás tehát sokkal erősebb és sokkal gyakrabban, napi szinten jelentkeznek ezek a tünetek. A jellegzetes tünetek pedig gyakran együtt jelentkeznek, tehát valaki halogat és feledékeny és állandóan piszkál valamit és alvászavarai vannak - egy időben. 

Az ADHD-sok esetében ráadásul ezek a tünetek jelentős mértékben - és nem feltétlenül pozitív irányba - befolyásolják a mindennapokat, a tanulmányokat, a munkavégzést, a párkapcsolatot, a családi életet. Egy normálisan bekötött ember (ideális esetben) jól tudja, hogy adóbevallás idején x, y és z papírokra van szüksége, és ezeket a konyhaszekrény második fiókjában tartja. Egy ADHD-s is tudja, hogy ezek a papírok kellenek neki, de fogalma sincs arról, hogy hova rakta őket - pedig amikor elrakta, biztos volt benne, hogy emlékezni fog rá -, és ezért három nappal a határidő előtt kezd el rohangálni, mint a mérgezett egér, hogy a hiányzó papírokat beszerezze. Egy ADHD-s számára egy ötperces feladat (pl. a mosogatás) is aránytalan előkészületeket és szervezést igényel. Az én ilyen mumusom a mosás. Tudom, hogy a mosógép, illetve a szárító bepakolása egyenként nagyjából 3 percet vesz igénybe (maximum), és azt is, hogy a ruhákat összehajtani és elpakolni nem több 15-20 percnél (igen, biztosan van olyan, akinek jobb a szintideje). És annak ellenére húzom, halasztom a dolgot, órákon, sőt napokon keresztül, hogy tudom, valójában minimális időt és energiát igényelne a feladat elvégzése. 

Azt is figyelembe kell venni, hogy egy-egy élethelyzet hatására (pl. ha fokozott stressznek vagyunk kitéve) csökkenhet a motiváció és a fókuszálási képességek. Ezek azonban általában néhány héten belül maguktól, esetleg az étrend, a szokások megváltoztatásának hatására megoldódnak. Egy ADHD-s esetében azonban az idő vagy a körülmények hatására maximum javulhat a helyzet, de nem múlik el teljesen. A legtöbb felnőtt ADHD-snál a tünetek pedig már gyermekkorban jelentkeznek.

Végül, egy ADHD-st sokkal nehezebb kizökkenteni, mint egy neurotipikus embert. Az utóbbinak sokszor elég egy kis noszogatás, egy klassz jutalom ígérete, és az, ha felírja magának a teendőit egy listába. ADHD esetén ez egyáltalán nem könnyű, még akkor sem, ha az ADHD-s pontosan tudja, hogy káros következményekkel jár, amit tesz. Hiába veszi meg a noteszt, a másik noteszt, azt a noteszt, amelyben a többi notesz helyét írja fel, hiába van a telefonján figyelmeztetés, még ez sem garantálja, hogy nem felejt el valamit vagy nem kezd halogatni. És ez bántja, bosszantja, frusztrálja.

Ha már valaki átrágja magát a szakirodalmon, megismerkedik a tünetekkel, felmerülhet benne a kérdés: jó, de mégis hogyan jelentkezik ez a hétköznapokban? Mert a tünetek sokszor nagyon általánosak, és nem is tűnnek olyan "komoly" dolognak - igazából két pofonnal meg egy kis odafigyeléssel le lehet győzni ezeket (nem).

Szeretném leszögezni, hogy ez egy rendkívül szubjektív bejegyzés. Ezek a tünetek az enyémek. Mindenkinél máshogy jelentkezhet az ADHD, vannak típusok és jellegzetes problémák, de nagyon sok múlik a környezeten, az életkoron, az egyén személyiségén és képességein, megküzdési technikáin, tapasztalatain. Lehet, hogy egy másik ADHD-s semmilyen hasonló tünetet nem vesz észre magán, más jellemzőket viszont hiányol, ez azonban nem az én slendriánságom miatt van, hanem azért, mert nem tapasztaltam meg az ADHD minden tünetét. Szintén nagyon változatos lehet a tünetek súlyossága.

A másik figyelmeztetés: bár nagyon úgy tűnhet, hogy ezek a tünetek viccesek, szórakoztatóak, és csak én látom őket problémának (mert jó dolgomban nem tudom, mit csináljak), ezek tényleg megnehezítik az életet. Nemcsak az enyémet, sajnos, hanem a családomét is. És nekem tényleg minden nap meg kell küzdenem ezekkel a dolgokkal. A tüneteim következményei gyakran pénzben, energiában, emberi kapcsolatokban mérhetőek. Pontosan látom, tudom, érzékelem, hogy mi minden lehetne más, ha nem lennék ADHD-s, és az, hogy egy rajtam kívül álló dolog ennyire bénítólag hat rám, időnként rettenetesen nehéz. Nekem ez nem jó, sokszor szégyellem magam a tetteimért, és egyáltalán nem vagyok büszke. 

Azt is megkérdezhetik (joggal), hogy ha ennyire szar nekem, miért nem teszek ellene. A válasz roppant egyszerű (ha kihagyjuk a terápiát, gyógyszereket, módszereket, étrendet, vitaminokat és egyebeket): mert nem tudok. Nekem nem annyi a dolog, hogy felállok, megrázom magam és kész, megszabadultam a problémáktól. Nekem nem elég az a tanács, hogy "vegyél egy noteszt és akkor majd nem felejtesz el semmit". Nekem naponta meg kell küzdenem, tulajdonképpen a saját agyammal, és néha igenis vesztésre állok. És igen, próbáltam máshogy, vettem noteszt és olvastam motivációs idézeteket. Csak ezek nem feltétlenül jelentenek nekem megoldást. 

Végezetül még egy apróság: szerencsére ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap ülök egy sötét sarokban a lépcső alatt és nyüszögve szenvedek. Alapvetően elég jó elfunkcionálgatok, csak néhány ember tudja rólam, hogy ADHD-s vagyok (nem szoktam reklámozni, mert felesleges), és sokszor képes vagyok arra, hogy ideig-óráig összekapjam magam, de pontosan tudom, hogy sokkal többet is ki lehetne hozni az életemből és az, hogy nem sikerül, dühít. Azt is tudom, hogy nekem sokkal több külső segítségre (nem feltétlenül más emberekre) van szükségem olyan hétköznapi feladatok elvégzéséhez is, amelyek a nem ADHD-sok számára minimális problémát jelentenek.

Tök jó lenne, ha elég lenne egy noteszba felírnom mindent, és egycsapásra megoldódna az életem

És akkor a lényeg...

• kevés dolog van, ami annyira képes lekötni, hogy közben nem igénylek más stimulust. A figyelmem ezért állandóan megosztott, "széttöredezett", folyamatosan multitaskingolok, ami sokkal nehezebbé teszi a feladatok hatékony elvégzését és a kelleténél több időbe is telik a munka. Én vagyok az, akinél mindig megy valami a háttérben (most is az X-aktákat nézem párhuazmosan az írással) és 8-10-12 tab van megnyitva az internetes böngészőben. 
• könnyen el is terelődik a figyelmem, gondjaim vannak a koncentrációval. Sok ADHD-snál ez általában valamilyen külső hatásra következik be (pl. egy pillanatra kinéz az osztályterem ablakán, meglát egy kutyát, és ez annyira érdekes a számára, hogy képtelen lesz a továbbiakban odafigyelni arra, amit a tanár mond), nálam viszont gyakran az állandóan kavargó gondolataim jelentenek problémát. Vagyis, hiába próbálok meg valamire koncentrálni, eszembe jut valami ellenállhatatlanul érdekes, és azonnali késztetést érzek arra, hogy megcsináljam, utánanézzek, megkeressem stb.
• hamar megunok dolgokat, nem vagyok kitartó, türelmetlen vagyok, azonnali megerősítéseket és visszajelzéseket igénylek, az érdeklődésem is csapongó (éppen ezért nincs igazi hobbim, mert mindegyikbe belekapok, és  
• feledékenység... annak ellenére, hogy rendkívül jó memóriám van, könnyen elfelejtek dolgokat. Ez ellentmondásnak tűnhet. Valójában arról van szó, hogy információkat, érdekességeket, élményeket könnyen megjegyzek, viszont olyan feladatokat, amelyeket kevésbé tartok érdekesnek, elfelejtek, vagy hiába emlékszem rá, hogy meg kell valamit csinálnom, egyszerűen nem tudom megtenni. Ennek elég súlyos következményei voltak már, a villany kikapcsolásától (mert nem fizettem be a csekket), egy jókora adag mosott ruha kidobásáig (mert nem tergettem ki és megpenészedett).  
• rendetlen vagyok, nem találok fontos iratokat, nem tudom, hova raktam le a kulcsomat, folyton minden szirszarral tele van a táskám és a kocsim. Állandóan keresek valamit, amire szükségem van - ez egy kisgyermek mellett különösen praktikus -, és ennek következményeként nehézkesen indulok el, sokszor kések, rengeteg plusz energiát, időt, pénzt vesz el, hogy az "elvesztett" dolgokat pótoljam. Minden évben rettegek az adóbevallási időszaktól, mert mindig elkavarom a különböző igazolásokat, és mindig újra el kell mennem ide-oda, hogy beszerezzem ezeket
• rendkívül rossz az időérzékem, nem tudom felmérni, hogy egy-egy feladat mennyi időt vesz igénybe (és az elkalandozó figyelemnek köszönhetően még rosszabb a helyzet), nehezemre esik beosztani az időmet
• nagyon, nagyon rosszul bánok a pénzzel. Szinte képtelen vagyok megtervezni vagy követni a kiadásokat és a bevételeket, és ha sikerül is költségvetést csinálnom, nem tudom magam tartani ehhez. Nehezen tudom meghatározni, hogy mi a fontos kiadás és mi nem, nem tudok spórolni, előre tervezni. Ez sajnos akkor is úgy volt, amikor nem volt pénzem. 
• iszonyatosan halogatós vagyok, van egy sor feladat, amelyeknek az elvégzésére nagyon, nagyon nehezen szánom rá magamat. Ráadásul ezek nemcsak olyan feladatok, amelyeket nem szeretek, unalmasnak vagy idegesítőnek tartok, hanem olyanok is, amelyeket tulajdonképpen szívesen csinálok, amelyek sokat jelentenek vagy amelyeknek nagy hatása van az életemre
• nehezen tartok fenn barátságokat. Nem azért mert egy bunkó állat vagyok, nem is azért, mert nem érdekel a másik (éppen ellenkezőleg, a legtöbbször nagyon is érdekel), hanem mert folyamatosan halogatom a kapcsolatfelvételt, egészen odáig, hogy az egyszerűen elsikkad
• rendszertelenül élek, rossz alvó vagyok, gyakran ébredek fel éjjel és akkor 2-3 órán keresztül nem is tudok visszaaludni 
• (egészen biztos van még, de egyelőre ezek jutottak eszembe és ezeket tartom a legjellemzőbbnek)

Megnyugtató módon, a hagyományos értelemben vett hiperaktivitás nem jellemző rám. Nem ugrálok össze vissza, a matatás is kevésbé van jelen, képes vagyok követni a beszélgetéseket, nem hadarok és nem csapongok a témák között (pontosabban, csak olyanokkal, akikről tudom, hogy képesek követni), nem vagyok agresszív, nincsenek dührohamaim. Nem jellemző rám a munkahelyek váltogatása sem. 

Az ADHD, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar rendkívül sokszínű neurobiológiai eltérés, sokféle formában jelentkezhet. A legtöbben a tipikus ADHD-st iskolás fiúként képzelik el, aki állandóan mozgásban van, képtelen megülni a fenekén, folyton rosszalkodik, visszabeszél, több tárgyból is bukásra áll, rendetlen stb. Valóban vannak olyanok, akikre ez a jellemző, de egyáltalán nem lehet ezt általánosságként kijelenteni. 

Három fő típust lehet elkülöníteni: azokat, akikre a figyelemzavar a legjellemzőbb, azokat, akikre a hiperaktivitás (túlmozgásosság) és az impulzivitás a legjellemzőbb, a harmadik csoport pedig vegyes tüneteket mutat.A szakemberek szerint háromszor annyi ADHD-s fiú van, mint lány, ezek a számok azonban valószínűleg tévesek. Az ADHD máshogy jelentkezik a fiúknál és a lányoknál - az utóbbiaknál gyakran a visszahúzódó, önbizalomhiányos, csendes, álmodozó "személyiség" lehet a jellemző. Éppen ezért a lányoknál (így nálam is) nem vagy csak nehezen és viszonylag későn diagnosztizálják az ADHD-t. 

Lássuk a leggyakoribb, legjellemzőbb tüneteket (természetesen nem mindenkire jellemző minden tünet, és tapasztalatom szerint a tünetek gyakran szituációtól is függenek):

Gyakran kalandozik el a figyelme, nem tud koncentrálni a tanulásra vagy a munkájára

• nehezen koncentrál, nehezére esik egy feladatra hosszabb ideig fókuszálnia
• könnyen elterelhető a figyelme, hamar megun egy-egy tevékenységet
• feledékeny, szétszórt, rendetlen, gyakran elhagyja a dolgait, hanyag
• álmodozásra hajlamos, könnyű összezavarni, képtelen követni a beszélgetések folyamát, gyakran érheti az a vád, hogy egyáltalán nem is figyel oda, ha beszélnek hozzá
• nehezére esik követni az utasításokat, nem érti, hogy pontosan mit is várnak tőle
• állandóan matat, piszkál valamit, fészkelődik, nem bír néhány percnél többet egy helyben maradni (felugrál, mászkál, akkor is, amikor nem kellene)
• sokat és hadarva beszél, a gondolatai és így a mondanivalója is csapongó
• nehezen tudja kivárni a sorát, türelmetlen, mások szavába vág
• gyakran meggondolatlanul beszél, cselekszik, az érzelmeit is igen erősen éli meg és fejezi ki 
• halogat és nehezen szervezi meg a feladatait, nem tudja beosztani az idejét
• képtelen fenntartani barátságokat, nehezére esik elköteleződni, gyakran váltogatja a szerelmi partnereit vagy a munkahelyeit
• ... lehetne még sorolni...

Plusz, emellett nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az ADHD mellé nagyon gyakran társulnak más betegségek is (következményként? előfordulhat), és egy ADHD-s sokkal hajlamosabb például a depresszióra, a szorongásra, az alvászavarokra, a függőségekre és még jó néhány finomságra. Úgyhogy ezek tüneteit is odasorolhatjuk a tipikus ADHD-s tünetek mellé. Ez azonban komoly problémákat is felvethet, mert az alvászavar vagy a depresszió tünetei elfedhetik az ADHD-t - és hiába kezelik az egyiket, ha a másik által okozott gondok mégis folyamatosan ott vannak.