Nagyon nehéz megmondani, hogy pontosan hány ember ADHD-s a világon, illetve hazánkban. Egyrészt - különösen a felnőttek esetében - nem mindenki jut el szakorvoshoz, és így diagnózishoz. Másrészt, az ADHD diagnosztikai kritériumai elég eltérőek, így vannak, akik szerint túl-, mások szerint viszont aluldiagnosztizált az ADHD. Becsült adatot azért megpróbálhatunk mondani: 300 000 - 400 000 magyar ADHD-s van.
A kutatások szerint a világ felnőtt lakosságának nagyjából 3,5 százaléka ADHD-s. Pontos számot persze nem lehet mondani, elsősorban azért, mert nagyon sok a "rejtett" ADHD-s, vagyis akinél jelentkeznek, jelentkeztek a tünetek, ám megtanul ezekkel együtt élni, igazodni hozzájuk, és nem jut el szakorvoshoz. A másik problémás pontot az jelentheti, hogy az ADHD megállapításához szükséges kritériumok eltérőek, elsősorban az USÁ-ban és Európában. A harmadik nehezítő körülménynek pedig azt tekinthetjük, hogy az ADHD nagyon gyakran más betegségekkel, például szorongásos zavarokkal, alvászavarokkal vagy depresszióval együtt jelentkezik, és ezek "elfedik" az ADHD-ra jellemző tüneteket (nagyon jellegzetes példája ennek a motiváció hiánya, mely az ADHD-sokra és a depresszióban szenvedőkre egyaránt jellemző, bár ennek a hátterében eltérő okok állnak). Ha valaki eljut esetleg szakemberhez, akkor általában csak ezt a betegséget kezelik nála, és a mélyebben meghúzódó alapokkal, az ADHD-val már nem foglalkoznak.
És persze megkérdezhetjük, miért is foglalkoznának az ADHD-s felnőttekkel? A legtöbb ember ugyanis az ADHD-t a gyerekekkel, elsősorban az iskoláskorúakkal köti össze. Igen, sok ADHD-s gyerek "kinövi" a tüneteket, de a gyerekként diagnosztizáltak legalább fele felnőttként is ADHD-s marad. A másik irányból is megközelíthetjük: sokan csak felnőttként jutnak el a diagnózisig, annak ellenére, hogy gyermekkorukban is mutatták a jellegzetes tüneteket (az én generációmnál, tehát a 30 éven felülieknél például egyáltalán nem volt "divat" vizsgálni az ADHD-t, egyszerűen elkönyveltek rossz, esetleg gyenge képességű, lusta gyereknek).
Amit még érdemes figyelembe venni: az ADHD-t sokan tipikusan férfibetegségnek tartják. A felmérések szerint kétszer, háromszor annyi fiúnál/férfinél diagnosztizálják az ADHD-t, mint lánynál/nőnél. Ennek oka általában az, hogy a lányoknál/nőknél sokszor máshogy jelentkezik az ADHD, mások a tipikus tünetek. A lányokra kevésbé jellemző az ADHD hiperaktív része (vagyis nem ugrálnak össze-vissza, nem zavarják meg az iskolai órákat, nem matatnak folyton, vagy legalábbis nem látványosan), viszont gyakrabban kalandozik el a figyelmük, nehezebben koncentrálnak, és könnyen tűnhetnek álmodozónak, csendesnek. Természetesen, érdemes lenne elgondolkozni azon is, hogy a nemekre vonatkozó különböző szociális normák és elvárások mennyiben befolyásolják, hogy mit tartunk a fiúknál, illetve a lányoknál kórosnak, ez azonban már egy másik téma...
Időnként a szakemberek sincsenek tisztában azzal, hogy az ADHD felnőtteket is érinthet
Néhány könnyen ítélkező szerint az ADHD az elkényelmesedett emberek problémája, egy olyan zavar, amit csak azért talál ki valaki, mert nincs jobb dolga. Meglepő módon, az ADHD a világon mindenhol megtalálható, nemcsak a fejlett (és elkényelmesedett) nyugati országokban, de a fejlődő országokban, Afrikában, Dél-Amerikában is. Sőt az ADHD-ra jellemző tüneteket például olyan afrikai törzseknél is találtak, akikre egyáltalán nem mondhatjuk, hogy túl kényelmesen élnek.
Végül, beszéljünk egy kicsit arról, miért is olyan nehéz meghatározni az ADHD-sok számát: sokan alul-, még többen pedig túldiagnosztizáltnak tartják az ADHD-t. Vagyis, jó néhány emberre (főleg gyerekre) úgy is rányomják az ADHD-s matricát, hogy valójában nem az; mások pedig annak ellenére diagnosztizálatlanok maradnak, hogy egyértelműen ADHD-sok. Ebben több dolog is szerepet játszik, elsősorban a korábban már említett eltérő diagnosztikai rendszer. Amerikában ugyanis a DSM-V rendszert használják (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, annak is az ötödik változatát), Európában pedig a ICD-10-et (International Statistical Classification of Diseases and Related Health Problems, vagyis magyarul a BNO, Betegségek Nemzetközi Osztályozása). Egy másik tényező, hogy az ADHD-t "kimutató" vizsgálatok sokszor szubjektív válaszadáson alapulnak, nem pedig "mérhető" eltéréseken (a szakemberek már dolgoznak azon, hogy EEG segítségével mérni lehessen a különbségeket). Szintén rendkívül komoly szerepe van a szociokulturális háttérnek, vagyis annak, hogy mit tartanak "kórosnak" vagy mit tolerálnak, mit tartanak elfogadhatónak. Például sok felnőtt ADHD-s azért marad diagnosztizálatlan (és azért nem kap megfelelő terápiát), mert nem tudja vagy akarja elfogadni a neurológiai-pszichiátriai problémákkal együtt járó stigmát, mert fél attól, hogy esetleg gyógyszert kell szednie. Azt pedig korábban már említettem, hogy az ADHD mellett fennálló egyéb problémákat gyakran könnyebben, egyszerűbben diagnosztizálják és kezelik. Így az ADHD esetenként nem túl- vagy alul-, hanem egyszerűen félrediagnosztizált.
Arról pedig már korábban írtam, hogy az ADHD-ra jellemző tünetek időnként, különböző mértékben a nem ADHD-s embereknél is jelentkezhetnek.
