Elképesztő sebességgel hódította meg a világot a fidget spinner nevű pörgettyűzős játék, amit nagyon gyakran kifejezetten ADHD-soknak ajánlanak, mert segítheti a koncentrációt. Mi van azokkal a hiperaktív-figyelemzavaros felnőttekkel, akik nem lelkesednek ezért a kütyüért, mégis úgy érzik, szükségük van a "matatásra".

Az ADHD egyik legfőbb tünetének az állandó mozgolódást, fészkelődést tartják. Lehet, hogy egy ADHD-s tényleg nem tud öt percen keresztül nyugodtan ülni, fel kell állnia és mászkálnia kell, de ez az állandó mozgásigény sokkal "kisebb" méretekben is jelentkezhet, vagyis csak a kezét kell lefoglalni az ADHD-snak ahhoz, hogy javítson a koncentrációján. Egy nem ADHD-snak ez nemcsak érthetetlen lehet, de kifejezetten idegesítő is - különösen egy olyan környezetben, például egy iskolában, ahol azt várják el, hogy szépen, nyugodtan, csendben üljön valaki a helyén, és ne zavarja a többieket. Pedig az ADHD-sok számára a matatás, babrálás szinte nélkülözhetetlen a figyelemhez, ezt több kutatás is alátámasztotta. A matatással (illetve bármilyen fizikai tevékenységgel) ugyanis nő az olyan neurotranszmitterek szintje az agyban, amelyek a koncentráláshoz, a fókuszált és kitartó figyelemhez kellenek - és éppen ezek a neurotranszmitterek azok, melyekből egy ADHD-s agyában általában nincs elegendő. Meg kell jegyeznem, hogy nemcsak a mozgás, mozgolódás válthatja ki ezt a pozitív hatást, hanem minden olyan dolog, ami más érzékszerveket is "bevon" a munkába: a zenehallgatás esetében például a zenére kevésbé kell figyelni, mint mondjuk az előttünk lévő tankönyvre, de mégis legfoglalja valamilyen szinten az agyunkat, így jobban lehet az olvasásra koncentrálni. 

Egyébként, bizonyos mértékű matatás mindenkire jellemző (lásd az összefirkált jegyzetlapokat egy-egy hosszúra nyúlt értekezlet után), de egy nem ADHD-s embernél a matatás nem feltétele a figyelem fókuszálásának, míg egy-egy ADHD-s sokszor valóban csak akkor tud figyelni, ha közben lefoglalhatja a kezeit és/vagy mozoghat.

Én nem tartozom a hiperaktív ADHD-sok közé, vagyis nem jellemző rám az állandó mozgékonyság. Amikor ezt az írást terveztem, komolyan el kellett gondolkodnom azon, szoktam-e matatni. Először úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem, de aztán rájöttem, hogy ez tulajdonképpen annak köszönhető, hogy a munkám legnagyobb részét a gépelés tölti ki, vagyis, a billentyűzet lefoglalja a kezeimet. De aztán kicsit megfigyeltem magam néhány napig, és kiderült, hogy ha nem is a "klasszikus" matatók közé tartozik, azért mégiscsak jól esik, ha valami mást is csinálhatok, például olvasás vagy filmnézés közben. Például nagyon szeretem a különböző érdekes textúrákat, ezért gyakran végigsimítom a kislányom puha takaróját, vagy a lágyabb zsákvászonból készült párnahuzatot - ez így leírva jó idiótán hangzik, de biztosíthatok mindenkit, hogy a legtöbbször nem észrevehető dologról van szó, és nem csinálom ezt megszállottan. Rájöttem arra is, hogy miért nem hordok ékszert: mert állandóan leveszem, felveszem, csavargatom, piszkálgatom. Van olyan felnőtt ADHD-s, aki a ceruza végét rágcsálja, a tollát kapcsolgatja ki-be, pénzérmét pörget az ujjai között, a haját csavargatja, rágózik stb. 

Itt jön a képbe ez a bizonyos fidget spinner, amiről lehet jót is meg rosszat is hallani, időnként még egészen elképesztő összeesküvéselméletekbe is bele lehet futni, például hogy ezek a kis játékszerek sátánista üzeneteket hordoznak, és ezekkel próbálják a szegény, jóravaló gyermekeket elcsábítani az Igaz Útról. Úgy gondolom, hogy ez tényleg csak egy trendi játék, viszonylag olcsó, könnyen beszerezhető, és kb. bárki megtanulhatja a "használatát". Annak idején ilyen volt a Tamagocsi is. A nem ADHD-sok esetében, legyen szó gyerekről, tinédzserről, vagy felnőttről lehet, hogy segíti a stresszoldást vagy a koncentrálást, de az is előfordulhat, hogy éppen az ellenkező hatást váltja ki, vagyis eltereli a figyelmet és rontja a teljesítményt.

Bár elképzelni sem tudom, milyen hatással lehet egy munkahelyi környezetre, ha valaki fidget spinnerrel a kezében megy be a meetingekre, de az ADHD-s felnőttek is nyugodtan kipróbálhatják - például azért is, mert általában vonzó a számukra az újdonság. Lehet, hogy valaki éppen ebben találja majd meg a "tökéletes" társat a munkájához vagy a tanuláshoz, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy rövid időn belül mindenki megunja, és néhány év múlva ugyanúgy halomban állnak a polcokon a porosodó pörgettyűk, mint mondjuk a Szürke ötven árnyalata című könyv az antikváriumokban. 

Mi van azokkal, akiknek nem tetszik a fidget spinner, nem váltja be a hozzá fűzött reményeket vagy csak egyszerűen hamar megunják? A legtöbb ADHD-s rendkívül kreatív, ha a keze lefoglalásáról van szó, csak időnként ezek a módszerek nem feltétlenül megfelelőek. Az "ideális" matató eszköz kicsi (zsebben, tenyérben elfér), ennek köszönhetően hordozható, bárhová magunkkal vihetjük, és csendes, vagyis nem zavarjuk vele a többieket. Mi mindennel lehet még matatni, anélkül, hogy másokat halálra idegesítenénk? Íme, néhány tipp.

• a fidget spinnert néhány évvel megelőzte, és bár a felhajtás kisebb volt körülötte, a fidget cube (matatókocka) gyakran tökéletes az ADHD-s felnőtteknek, mert sokféle különböző "tevékenységet" tesz lehetővé, az apró kerekek pörgetésétől a kapcsolók fel-le kapcsolgatásáig
• vannak kifejezetten matatáshoz tervezett ékszerek, például olyan gyűrűk, amelyeknek egy vagy több része forgatható, de egy sima, nagyobb gyöngyökből álló füzér, karkötő is segíthet lefoglalni a kezet. Nőknek még extra klassz ajándék is lehet egy charmokból álló karkötő.
• kisméretű bolondrugó
• stresszlabda vagy liszttel, rizzsel töltött (és jó alaposan lezárt) lufi
• okosgyurma
• gyúrható radír
• mágneses építőjáték (személyes kedvencem, eredetileg a gyereknek vettem, de nagyon jól elvagyok vele én is)
• "szőrös", nyomorgatható gumilabda
• hajlítgatható ceruza
• színes gemkapcsok
• néhány darab legó

Egy korábbi bejegyzésben már összeállítottam egy listát azokról a képességekről, amelyeket jó lett volna már gyerekként megtanulni, mert biztosan könnyebbé tették volna az életemet. De a "lelkizős" dolgok mellett van néhány olyan gyakorlatias, praktikus dolog, amit szintén jó lett volna elsajátítani.

Ha elbeszélgetünk egy-egy ADHD-ssal, a legtöbb esetben ugyanazokat a dolgokat tartják a legproblémásabbnak a saját életükben. Általában gondjaik vannak az idő, a pénz, az energiaforrások beosztásával, nehez tudják koncentrálni a figyelmüket, nem tudják megmondani, mely feladatok a legfontosabbak. Nagyon nehezen tudnak rendet tartani, elkeverik, elveszítik a holmijukat... Ezek azonban olyan jellegzetességek, melyeket jól lehet "kezelni", vagyis megfelelő, személyre szabott módszerekkel, szokásokkal, rutinokkal jelentősen lehet javítani az egyes problémákon (a gyakoriságukon és/vagy az intenzitásukon).

Nagyon jó lett volna minél korábban megtanulni egy határidőnapló vagy naptár hatékony használatát. Alapvetően nem szoktam találkozókat elfelejteni, de az már előfordult, hogy keresztbeszerveztem dolgokat, és az is gyakori volt sokáig, hogy nem tudtam felmérni, hogy egy-egy feladat mennyi időt vesz igénybe. Ez például az utazásra is igaz, éppen ezért hajlamos vagyok a késésre. Sok idegesítő órát okozott az is, hogy nem tudtam elég hatékonyan beosztani az időmet, ezért vagy hatalmas üresjáratok voltak a napjaimban, vagy éppen elviselhetetlenül feltorlódott minden. Annak pedig, hogy a határidőket feljegyezzük, nagyon komoly hatásai lehetnek, például javul a figyelmünk is (mert nem kell mindent észben tartani).

A rendetlenség, rendezetlenség ellen sem túl hatékony, ha egyszerűen ráparancsolnak a gyerekre, hogy márpedig, mertkülönben. Vagy kitalál valami áthidaló megoldást (éljen a kreativitás!), például mindent bezsúfol az ágyneműtartóba, hogy amikor jön az "ellenőrzés", akkor felmutathasson valami eredményt; vagy kétségbe esik, elkezdi halogatni a pakolást, talál helyette egy csomó más, rendkívül fontos dolgot. Azt hiszem, nagyon jó lett volna, ha ott vannak mellettem, amikor rendet kell raknom. Nyilván nem lehet elvárni egy szülőtől, hogy órákon keresztül üljön a földön, és várja, hogy megtörténik a csoda és hirtelen rend lesz, de a folyamatos "folyamatellenőrzésnek", a segítség felajánlásának, az ellenőrzésnek és a dicséreteknek biztosan meg lesz az eredménye, többek között egy jobb szokásrendszer kialakítása.

Úgy gondolom, hogy bár nagyon fontos a gyerekeket önállóságra nevelni, de nem szabad túl korán elengedni a kezüket - ez különösen igaz az ADHD-s gyerekekre (legalábbis így gondolom ADHD-s felnőttként). Újra csak a szokásokhoz, rutinokhoz visszatérve: egyszerűen nem szabad azt hinni, hogy olyan gyorsan épülnek be ezek a dolgok, mint ahogyan mi azt szeretnénk. Például amikor iskolába mentem, akkor az első egy-két hétben segítettek bepakolni a táskámat, de utána már nem. Ennek pedig az lett a következménye, hogy rengetegszer elfelejtettem dolgokat, én voltam az, aki nem vitt térképet meg ceruzahegyezőt, és mindig szamárfüles volt a füzete.

Jó sokszor hivatkozom szokásokra és rutinokra. Ezek egyrészt elképesztően idegesítőek lehetnek egy ADHD-s számára, ugyanakkor iszonyatosan meg is könnyíthetik az életet (egy másik bejegyzésben kifejtem, hogy miért). A kislányomon azt veszem észre, hogy nagyon fontos neki a kiszámíthatóság és a rutin, mert biztonságot ad, felnőttként pedig a rutinoknak köszönhetően több időm és energiám marad egy csomó dologra, nem kell állandóan gondolkoznom a következő lépésen, könnyebben "belelendülök" a feladatokba és ezt a lendületet tovább meg is tudom tartani. A rutinok kiépítése és kialakítása azonban nem egyszerű és nem is gyors folyamat, de minél több gyakorlatod van benne, annál könnyebben megy.

Az ADHD-sok rendetlenségéhez nagyon gyakran hozzájárul az, hogy szeretnek felhalmozni: vagy azért lesznek újabb és újabb cuccaik, mert keresik a tökéleteset, vagy mert annyira vonzó nekik egy új termék (ez az újdonságkereséssel, az impulzivitással és az azonnali jutalom érzésével van összefüggésben), vagy mert annyira rendetlenek, hogy nem találnak meg valamit, ezért elrohannak és vesznek belőle egy másikat. Vagy kettőt, mert mi lesz, ha megint eltűnik. Felhalmozás ellen pedig a rendszeres selejtezés, lomtalanítás szükséges. Nem azt mondom, hogy ha kevesebb a cucc, azonnal nagyobb lesz a rend, de azt biztos, hogy könnyebb elpakolni és rendet tartani. A selejtezésbe már nagyon kicsi kortól be lehet (és kell) vonni a gyerekeket, hogy minél jobban begyakorolják, hozzászokjanak ahhoz, hogy rendszeres időközönként felül kell vizsgálni a tárgyakat - meg a kötelezettségeket, kapcsolatokat, hobbikat stb.

Az ADHD "karbantartásához" nagyon fontos a rendszeres mozgás (jó, nyilván egy nem ADHD-snak is), mert többek között emeli például azoknak az anyagoknak a szintjét az agyban, amelyek a motivációhoz, memóriához, figyelemhez, impulzivitáskontrollhoz szükségesek. Az anyukám egyáltalán nem sportolt, néha tollaslabdázott velem, amit nagyon szerettem, az apukámnál pedig a közös mozgás kampányszerű volt. Egy ADHD-s gyereket minimálisan sem motivál, ha valaki időnként elmondja neki, hogy mozogjon többet, az viszont valószínűleg annál inkább, hogy együtt csinálhatja azt valakivel, akit szeret, illetve, ha lehetősége van minél több dolgot kipróbálni. Nekem ez annak idején nagyon hiányzott, felnőttként pedig sokkal nehezebb magamévá tenni a rendszeres mozgás szokását.

A két utolsó dolog kicsit kakukktojás, mert nekem személy szerint nem nagyon vannak ezekkel gondjaim, de tudom, hogy nagyon sok ADHD-snak viszont nehézséget okoznak: az egyik a rendszeres olvasás, a másik pedig a rendszeres írás (itt elsősorban a naplózásra gondolok). Mindkettő fontos a fejlődés szempontjából, és mindkettőnél gyakori, hogy az ADHD-sok valami miatt utálják. Ha azonban megteremti nekik a szülő a megfelelő körülményeket - még akkor is, ha ezek a módszerek másoknak szokatlannak tűnnek -, akkor könnyebben alakul ki az olvasás, az írás szeretete. Például lehet együtt könyvet választani, lehet sétálva olvasni, lehet hangoskönyvet hallgatni. Nagyon érdekesnek tartom a kreatív naplókat, és felnőttként is nagy segítség nekem, ha nem "csak úgy" kell az üres oldalra írnom valamit magamról, hanem van valamilyen feladat vagy kérdés (az ADHD-sok számára különösen fontos a játék, és ezt a típusú naplózást könnyű játékként felfogni).

Amikor egy felnőttet ADHD-val diagnosztizálnak, általában először hatalmas megkönnyebbülést érez, hiszen kap valami magyarázatot arra, miért nem megy neki annyira simán egy-egy feladat, mint másoknak. A következő érzések között azonban ott lehet a félelem is: mit fognak szólni mások? hogyan mondjam el a páromnak, a szüleimnek, a főnökömnek? egyáltalán, el kell mondanom, vagy tartsam titokban?

Részben szerencsém van, mert a férjem a legelejétől ott volt velem, amikor kiderült az ADHD-m, előtte pedig végigasszisztált mellettem legalább két komoly depressziós epizódot. Így annak, aki a legközelebb áll hozzám, nem igazán kellett "magyarázkodnom". Amikor a kezemben volt a diagnózis, akkor leültünk, és elmondtam neki, hogy mit jelent ez az egész, mire kell számítania, mennyiben változik meg ettől az életünk és a kapcsolatunk (lényegében semennyire). A lányom még elég kicsi, őt nem avattam be a dologba, és őszintén szólva, jelenleg fogalmam sincs, hogy mit fogok neki mondani. Tudják a nővéremék, egy-két közeli ismerősöm, a közvetlen munkatársaim. A szüleim viszont nem.

Volt egy olyan időszak, a diagnózist követő egy-két hónapban, amikor boldog-boldogtalannal megosztottam, hogy ADHD-s vagyok. Rendkívüli lelkesedésemet azonban nem az a vágy motiválta, hogy ettől különlegesebbnek vagy érdekesebbnek tűnjek. Egyszerűen örültem, hogy végre választ kaptam egy csomó kérdésemre, és azt szerettem volna, ha az örömömet és a lelkesedésemet másokkal is megoszthatom. Szerencsére, a legtöbben teljesen normálisan álltak hozzám, nem kaptam különösebben bántó megjegyzéseket. De azt tapasztaltam, hogy az embereknek nincs túl sok fogalma arról, hogy mit is jelent az ADHD, illetve egy csomó félinformációból és tévhitből szedegették össze a tudásukat. Egy idő után meguntam magyarázkodni, és meguntam azt is, hogy megpróbáljam megértetni másokkal, hogy amikor ő elfelejti, hogy tejet kell vennie, nem ugyanaz, mint amikor én felejtek el egy teljes nagybevásárlást.

Túl vagyok tehát az első lelkes időszakon, és azóta többször is előjött a kérdés: mondjam-e el, hogy ADHD-s vagyok vagy ne? De ezek a helyzetek elég "lazák" voltak, vagyis inkább barátokkal, ismerősökkel kapcsolatban merült fel bennem a kérdés, nem pedig egy új munkahelyen vagy egy új párkapcsolatban. Ez utóbbi esetekben valószínűleg jóval többet gyötrődnék a döntés előtt. A legtöbbször ugyanis úgy döntöttem, hogy nem mondom el. Nem titkolózom - minek? -, de nem is mutatkozok be úgy, hogy a nevem mögé odabiggyesztem az ADHD-s címet, mintha docens lennék. 

Egyrészt úgy gondolom, hogy ez igen erősen magánügy, mint a legtöbb dolog, ami az egészségre vonatkozik. Másrészt, az ADHD-vel kapcsolatban nagyon sok a félreértés, keveseknek van róla korrekt információja, ismernek viszont egy csomó "pletykát" meg rémtörténetet. Egyszerűen kimondhatjuk, hogy az ADHD, akárcsak más mentális-neurológiai zavarok, például a depresszió, stigmatizálnak. Ezek pedig elég komolyan hátrányos megkülönböztetéssel járhatnak együtt. Egy munkahelyen például az ADHD-sról (függetlenül attól, hogy szed-e gyógyszert vagy sem, milyen gyógyszert szed és milyen adagolással) simán feltételezhetik, hogy nyáladzó zombivá van gyógyszerezve, egyenesen függő, anélkül vagy képtelen lenne az életre, vagy állandóan zavarna másokat, mondjuk azzal, hogy rikoltozik vagy egyik íróasztalról a másikra ugrál. A szegényes tudás miatt nagyon könnyű azonosítani az ADHD-t bármilyen mentális vagy neurológiai betegséggel, zavarral, sőt az is felmerülhet másokban, hogy egy ADHD-s csökkent értelmi képességekkel rendelkezik, és így alkalmatlan bármilyen feladatra, mondjuk az ablakmosáson kívül. Érdemes szót ejteni azokról is, akik szerint az ADHD egyenesen nem létezik, és csak egy kis önuralomra meg egy jegyzetfüzetre van szükség. Ilyen esetben azt is kockáztathatjuk, hogy állandóan jobbnál jobb tanácsokkal látnak el minket a "nem létező" betegségünkről (egyél több zöldséget! fizikai munka, akkor majd nem lesz energiád szenvedni! az anyósom szomszédjának az unokájára is rámondták, hogy hiperaktív, de egy természetgyógyász kétszer megkezelte és el is múlt!). Elég kockázatos tehát, hogy megosszuk másokkal, hogy ADHD-sok vagyunk, mert ezzel igen nagy támadási felületet adhatunk: megvádolhatnak például feltűnési viszketegséggel, rosszabb esetben azonban az állásunkat vagy a párkapcsolatunkat is veszélyeztetheti, hogy mások miként vélekednek az ADHD-ról.

Hiába mondjuk el, hogy ADHD-sok vagyunk, ha mások nem tudnak ezzel mit kezdeni

Természetesen nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy soha, senkinek egy szót sem az ADHD-ról. Mindenki maga tudja, hogy milyen környezetben él, mennyire nyitottak, elfogadóak, esetleg támogatóak a munkatársai vagy barátai, mennyire készek például tanulni, esetleg változtatni egy-két dolgon az ADHD-s érdekében. Nyilván rengeteg függ attól, az ADHD milyen altípusa jellemző valakire, mennyire tudja kezelni a figyelemzavart vagy a hiperaktivitást, milyenek a munkahelyi követelményei vagy a baráti társaságának az alaphabitusa. Még az is lehet, hogy az ADHD előnyként jelentkezik, és az ADHD-val járó pozitív tulajdonságokat nagyon is jól ki tudja valaki használni.

Egy kicsit gondolkoztam a hogyanon is: egyáltalán nem biztos, hogy rögtön egy kapcsolat (legyen az szakmai vagy magánéleti) elején el kell mondani a másiknak, hogy ADHD-sok vagyunk. Lehet, hogy egy idő után neki is fel fog tűnni egy-két dolog, például. hogy folyton matatunk valamit vagy állandóan elkésünk, de az is előfordulhat, hogy az ADHD-t csak olyan apróságokból veheti észre rajtunk, ami őt egyáltalán nem zavarja. Jó ötletnek tartom, ha már jó előre összeszedünk néhány alapinformációt az ADHD-ról és felkészülünk a kérdésekre is. Nem árt azonban a kritikára, a gonosz megjegyzésekre vagy a teljes elutasításra is felkészülni: mint már írtam, simán lehet, hogy valaki egyszerű baromságnak tartja az ADHD-t, egy kitalált betegségnek, ami nem más, mint a gyenge személyiségű emberek kifogása. Bármennyire is naiv és jóhiszemű vagyok, még én sem várom el másoktól, hogy egyik pillantról a másikra képesek legyenek megérteni, hogy ami neki könnyen megy, az nekem kb. sehogy. Igen, rendkívül rossz érzés, és teljesen felesleges vitákat eredményez, különösen, ha a másik vehemensen védi a saját igazát és mindenáron ránk próbálja nyomni a véleményét. Ideális esetben az első vallomást követi még néhány beszélgetés, ahol esetleg közös szabályokat hozhatunk, megvitathatjuk azokat a dolgokat, amelyek a legnagyobb nehézséget okozzák és együtt megoldást kereshetünk ezekre.

Nem írtam arról, hogy ha felnőttként diagnosztizálták nálunk az ADHD-t, mit mondjunk arról a szüleinknek. Ez szerintem az egyik legnehezebb téma, amin még nekem is jó sokat kell rágódnom. 

Ahogy a gyerekeknek, tiniknek az iskola, a felnőtt ADHD-soknak a munkahely jelentheti a legnagyobb kihívást: itt ugyanis olyan szabályok lehetnek, amelyeket nehezen (vagy egyáltalán nem) tudnak betartani. Ennek ellenére sok ADHD-s igen sikeres lehet a karrierjében, mert egy csomó olyan tulajdonsággal rendelkeznek, ami értékes munkaerővé teszi őket.

Rögtön szeretném leszögezni, hogy mint minden esetben, az egyéni tulajdonságok sokkal, sokkal fontosabbak, mint az általánosságok. Az, hogy hogyan teljesít egy ADHD-s a munkahelyén, számos dologtól függ, a kollégáktól, a főnöktől, a munkakörtől és a körülményektől, meg persze attól, hogy mennyire "találja meg" magát valaki a munkájában, illetve, milyen visszajelzéseket kap (például mennyire tolerálják, hogy máshogy viselkedik, mint a többiek). Az ADHD-soknak van egy sor olyan tulajdonsága, melyek bizonyos munkák végzését megkönnyítik, másokat viszont egyszerűen lehetetlenné tesznek. Egy normálisan bekötött embertől sem várható el, hogy jól teljesítsen, ha nem érdekli a munkája, ha unalmasnak találja, vagy ha nem motiválják megfelelően. Ez az ADHD-sokra fokozottan igaz: egy monoton, érdektelen, túlságosan szigorú munkahelyen csak kínlódni fog, hibát hibára halmoz, konfliktusba keveredik másokkal, egyre több kudarc éri, amitől persze még borzasztóbban érzi majd magát, amitől még többet hibázik, még több konfliktusba keveredik...

A másik, hogy egyáltalán nem biztos, hogy valaki az első (vagy második, vagy harmadik) munkahelyén tud kibontakozni, teljesíteni. Az ADHD-sokra különösen jellemző, hogy nagyon sok dolog érdekli őket, sok mindenbe belefognak, csaponganak, és ez bizony a szakmaválasztásra is igaz. Az első és a legutóbbi munkahelyem között kb. annyi a kapcsolat, hogy irodában van, számítógéppel dolgoztam és emberek voltak körülöttem. De ezen kívül semmi más. És ezek is elég messze vannak attól, amiből diplomám van. Mellette pedig még két-három szakmát szereztem, amelyek teljesen más irányt képviselnek. Ezt egyáltalán nem érzem bajnak. Igen, vannak olyanok, akik 14 évesen eldöntik, hogy miből szeretnének élni, kitanulnak valamit, és 75 évesen igazi szakértőként teszik le a lantot/kalapácsot. Szerintem azonban ez a ritkább, az ember változik és jó esetben a munkája is képes vele változni. Az ADHD-sok esetében azonban ez a változékonyság gyorsabban és gyakrabban jelentkezik. 

Az ADHD-sok általában szeretik a változatosságot és a rugalmasan kezelhető szabályokat

Megkérdeztem egy nagyon kedves kolléganőmet, mondja el, hogyan látott ő engem a munkában. Majdnem öt évig dolgoztunk együtt, szoros kapcsolatban voltunk, végigcsináltunk együtt esküvőket, válásokat, költözéseket, szüléseket (amíg élek, nem felejtem el, hogy a lányom születése után még arra vártam, hogy felkerüljek a gyerekágyas osztályra, ő meg otthon volt az első, néhány hetes kisfiával, és mentek az üzenetek...). Elég jól ismer. Ezeket mondta és azt hiszem, ezek nagyon jól mutatják, milyen lehet egy ADHD-s kolléga: "Nekem te mindig kettős voltál: időnként gigantikus rendet pakoltál az asztalodon, minden nett volt, kis füzetke, mellette toll, bögre, kis irodai kiegészítők, patent minden, én ha megfeszülnék se tudnék soha ilyen rendet tartani magam körül. Másszor meg az láttuk, hogy hegyekben áll a cucc az asztalodon, csilliárd retkes bögre hetek múlva is, tényér, papír, jegyzet, rajzocska mindenütt, és a közepén ülsz. Ahogy a rend-rendetlenség tengelyén, úgy a munkában is két véglet közt mozogtál mindig: hegyeket tudtál mozgatni, ha volt inspiráció és svung, máskor napokig nem tudtál érdemben alkotni, kalandoztál, mással foglalkoztál, és ez legalább annyira bántott, mint amennyire az alkotós időszak lefárasztott. Sok dologba kezdtél bele, sok maradt befejezetlenül, olyasmik, amikkel nem kellett elszámolni, leadni. Viszont bámulatos dolgokat voltál képes helyzetekben, embereken, bármiben és bárhol kiszúrni és megjegyezni, emlékezni rájuk, összefüggésekre rámutatni - én ezt sosem értettem. Ja, és bárhol, bárkinek a hangulatát át tudtad venni (talán akaratlanul is), empátiában nagy voltál."

Szóval miért is érdemes egy ADHD-ssal együtt dolgozni? Ha megtalálja a számára érdekes munkát vagy feladatot, akkor elképesztő lelkesedéssel és szenvedéllyel veti bele magát, gyorsan szakértővé válhat, és az, hogy még többet szeretne megtudni az adott témáról, hatalmas motivációt jelenthet. Az ADHD-sok nagyon jól érezhetik magukat a pörgős, változatos feladatokat kínáló munkahelyeken, vagy azokban a munkakörökben, ahol az elvégzett feladatokra gyorsan jön a visszajelzés (tehát nem kell várni arra, hogy valami "beérjen", hanem azonnal látszik, hogy valamit jól csináltak-e vagy rosszul). Sok ADHD-s szeret kockázatot vállani, izgalmasnak és érdekesnek találják azokat a területeket, ahol valami újat kell kitalálni, vagy egy problémára kell egyedi megoldást mutatni. Az innováció, a kreativitás, az out-of-the-box gondolkodás is közel áll hozzájuk, és sokszor olyan részleteket is észrevesznek, amelyek felett mások átsiklanak. Ugyanakkor nagyon jót tehet nekik, ha egyértelmű utasításokat kapnak, ha van egy jól követhető és kiépített struktúra, rutin, rendszer, ez ugyanis biztonságot ad nekik. Az ADHD-sok egy része kifejezetten jól érzi magát, ha csapatban dolgozhat, vagy ha a napi feladatai között szerepel a másokkal való kapcsolattartás; mások viszont inkább elvonulnak, és akkor tudnak a legjobban teljesíteni, ha minden zavaró tényezőt kiiktathatnak (én pl. sokszor dolgozom éjszaka vagy hajnalban), így minél rugalmasabb egy munkahely, annál jobb.

Persze, van másik oldala is annak a bizonyos lemeznek, jó néhány olyan tulajdonsága van az ADHD-soknak, amitől a főnökök, kollégák többsége falra mászik. A határidőktől rettegnek, mint a tűztől, halogatnak, késnek, állandóan mozognak, matatnak, be nem áll a szájuk, képesek hosszú órákra eltűnni (ebéd, kávé, sütike, cigi, még egy kávé és már itt is az uzsi ideje...), nem figyelnek az utasításokra, elfelejtenek fontos dolgokat, és hajlamosak arra, hogy minden mással foglalkozzanak a munkahelyükön, a munkát kivéve. Ők azok, akik tényleg elvesznek a bürokrácia közhelyes útvesztőiben, a világból ki lehet kergetni őket például egy jó hosszú és bonyolult kérdőívvel (helló, adóbevallás). Olyan feladatokkal szöszmötölnek órákon keresztül, amire elég lenne tíz perc, mást viszont összecsapnak. Elképesztően hullámzó lehet a teljesítményük, és néha olyan érzelmi kitöréseik lehetnek, amelyeket nem mindenki tud tolerálni. Egészen idióta hibákat képesek elkövetni, és igen, ez időnként az állásukba kerül. 

Ismételném magamat: minden az egyedi jellegzetességektől függ. Egy ADHD-sból ugyanúgy lehet sikeres sebész, programozó, óvónő, biciklis futár, bróker, író, pszichológus, kutató... mint egy normálisan bekötött emberből. Mondjuk, bárhogy próbálom, két munkát nem tudok elképzelni egy ADHD-snak: a múzeumi teremőrt és a klasszikus, szalag mellett dolgozó gyári munkást. 

Anélkül, hogy genderügyekbe belemennénk (vannak erre sokkal jobb fórumok is), a címben megfogalmazott állítás sajnos sok szempontból igaz. Az ADHD-s lányok, nők ugyanis sokkal ritkábban jutnak diagnózishoz és így megfelelő terápiához, a tüneteiket gyakran más betegségekkel azonosítják, amelyeket aztán kezelnek vagy nem - a legtöbbször csak megvető pillantásokat és értelmezhetetlen tanácsokat kapnak -, azonban az ADHD okozta önbizalomhiány, kétségbeesés, szorongás a mélyben szépen végzi a pusztító munkáját.

Az adatok szerint háromszor annyi fiúnál diagnosztizálják az ADHD-t, mint lánynál, de egyáltalán nem biztos, hogy valóban háromszor annyi ADHD-s fiú van, mint lány. Ennek elsődleges oka a tünetek különbözőségében keresendő. A fiúknál egyszerűen "feltűnőbb" az ADHD, náluk ugyanis gyakoribb mind a hiperaktivitás (mely állandó mozgolódással, fészkelődéssel, babrálással és egyéb tünetekkel jár együtt), mind pedig az impulzivitás (vagyis nehezebben kontrollálják az érzelmeiket és türelmetlenebbek). A lányok viszont gyakrabban tartoznak a figyelemzavaros ADHD-sok közé, vagyis sokszor elkalandozik a figyelmük, álmodoznak, lassabbak, csendesebbek, rendetlenek, visszahúzódóak. Ezek miatt a tulajdonságok miatt nem zavarnak túl sok vizet, így például az iskolában is jobban tolerálják őket, hiszen az órát nem zavarják, és hát istenem, kellenek közepes tanulók is (annak ellenére, hogy sok ADHD-s átlagos, vagy azon felüli intelligenciával rendelkezik, mégsem tud teljesíteni). És igen, a társadalmilag elfogadott normák egy része is "láthatatlanná" teszi az ADHD-s nőket, különösen az idősebb korosztályba tartozókat: egy "igazi" nő nem agresszív, nem zavar másokat, nem akar túl sokat sem elérni a munkában, jobban élvezi az olvasgatást vagy a kötögetést, mint a fára mászást, nem kockáztat, nem veszélyeztet másokat stb. Persze simán tartozhat egy lány is a hiperaktív ADHD-sok közé, de ezt még kifejezetten "bájosnak" is találhatják, hiszen milyen cukin csacsog össze-vissza...

A nők kevésbé impulzívak, agresszív megnyilvánulások helyett inkább magukat emésztik

Nehezíti a diagnózist az is, hogy az ADHD mellé más pszichés problémák is társulhatnak, és ezeket gyakrabban gondolják tipikusan "női" betegségnek, mint az ADHD-t. A két legfontosabb ezek közül a depresszió, illetve a (generalizált) szorongás: mindkét betegség több nőt érint, mint férfit. Ráadásul a tünetek is nagyon hasonlóak lehetnek az ADHD és a depresszió, illetve a szorongás esetében (a biokémiai okok azonban különbözhetnek). Jó esetben eljut ezekkel a problémákkal szakorvoshoz egy nő, a kezelés pedig bizonyos tüneteket csökkenthet, az alapgondokat azonban nem, azok megmaradnak és további folyamatos idegeskedést, álmatlanságot, figyelmetlenséget és az ezekkel összefüggő mindennapos gondokat okoznak. Rosszabb esetben azonban a problémákkal egyedül marad: a lelki problémákról NEM ILLIK beszélni, egy rendes nőnek egyszerűen NEM LEHETNEK sötét gondolatai, a pszichés problémák csak a LUSTASÁGRA vezethetőek vissza, mert a mai nők jó dolgukban már nem tudják mit találjanak ki maguknak. És ekkor jönnek azok a tanácsok, amire én a legszívesebben üvöltenék, de legalábbis vadul forgatom a szemeimet. Csak össze kell szedned magad! Gondolkodj pozitívan! Ha többet/kevesebbet dolgoznál/lennél a gyerekkel/foglalkoznál magaddal, egyből jobb kedved lenne! Ugyan, én is szoktam rosszkedvű lenni! (és a személyes kedvenceim) Csak akarni kell! Nincs neked semmi bajod, csak hisztizel.

A nők ADHD-val összefüggő problémái is inkább otthon, a párkapcsolatokban, a gyereknevelésben, vagy éppen az egyszerű háztartásszervezésben jelennek meg, és mivel (újfent csak a társadalmi elvárások, a hagyományosan nőinek tartott szerepek miatt) az ezekkel kapcsolatos gondokat sem tartják általában "elég fontosnak", sok nő csak kínlódik. Hogy ő miért nem tud rendet tartani, miért felejti el, hogy a gyereknek 12 darab üres kefiresdobozt, 9 vécépapírgurigát és 73 gyufaszálat kell bevinnie az iskolába, hogy miért nem jegyzi meg a születésnapokat, miért nem vasalja a férje alsónadrágjait, miért nem birkatürelmű a gyerekével...  És mivel azt látja, hallja, hogy ennek igenis mennie kellene, neki pedig nem megy, a korábbi években "beszerzett" önbizalomhiány, az önértékelési zavarok, az érzékenység, a fáradékonyság, a megfelelési kényszer újra előjön (már ha eltűnt egyáltalán), és csak még nehezebbé teszi azokat a szervezési, tervezési, végrehajtási feladatokat, amelyekkel egy ADHD-s eleve kevésbé tud megbírkózni. Persze, idővel meg lehet tanulni egy csomó módszer, amellyel elrejthetjük a tüneteket, és rendszereket állíthatunk fel, amivel leplezni lehet az esetleges hiányosságokat, de ez közel sem ideális állapot, és igen, megfelelő terápiával sokkal könnyebb lehet.

Sok nő végül akkor jut el szakemberhez, amikor egyszerűen minden széthullik körülötte, például szülés után súlyos depressziója lesz, nem tud teljesíteni a munkahelyén és/vagy otthon, esetleg a párkapcsolata megy tönkre, vagy éppen fizikai tünetei lesznek. Ha egy kicsit is gyanús vagy magadnak, és úgy érzed, elértél a tűrőképességed határára, menj el orvoshoz, kérj segítséget. Lehet, hogy csak egy kis vitaminhiányod van, esetleg egy wellnesshétvége megold mindent, de az is lehet, hogy olyan kérdésekre kaphatsz választ, amelyek egész életedben keserűséget okoztak.

Azt mondjuk úgy 10-12 éves korom óta tudom, hogy "nincs rendben velem valami", vagyis nem pont úgy működöm, mint mások, de diagnózist csak jóval 30 fölött kaptam. Ez nagyon nagy lépés volt számomra, sok mindent megértettem saját magammal kapcsolatban, és magyarázatot kaptam bizonyos tetteimre, gondolataimra, szokásaimra. Bár pontosan tudom, hogy felesleges a múlton rágódni, néha mégis elgondolkozom azon, mi minden lenne most más, ha korábban észreveszik rajtam az ADHD-t.

Semmilyen módon nem kívánom kritizálni a szüleimet. De visszagondolva, biztosan lett volna egy-két olyan dolog, amit máshogyan is csinálhattak volna, és ezzel (valószínűleg) nemcsak az akkori énem dolgát könnyíthették volna meg, de az is, aki ma vagyok. Úgyhogy ez a bejegyzése inkább azoknak szól, akik most vannak abban a helyzetben, amelyben az én szüleim voltak húsz évvel ezelőtt. És persze saját magamnak is szól, hogy ha a gyerekemről is kiderül az ADHD, akkor ne felejtsem el, mi az, amit meg szeretnék tanítani neki. 

Nevelési tanácsokat sem szeretnék adni. Egyrészt, nincs rálátásom arra, hogyan kell(ene) egy ADHD-s gyereket nevelni - én, ugye, annak idején nem neveltem saját magamat -, másrészt minden gyerek és minden család más, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek ugyanarra van szüksége. 

Szóval, ez a bejegyzés inkább csak gondolatébresztő, azokról a tulajdonságokról, képességekről, amelyeket ADHD-sként nehezebben vagy lassabban sajátítottam el. Minél korábban kezdi azonban valaki a tanulást, annál könnyebben megy majd neki. 

Ha segítségre van szükséged, kérj segítséget! Bármennyire is fontos az önállóság, egyszerűen nem lehet mindig, mindent egyedül megoldani, és időnként igenis szükség lehet arra, hogy valaki mellettünk álljon. Azt is meg kell érteni, hogy a segítség nem azt jelenti, hogy valaki megoldja helyettünk a problémákat - és ezt nem is lehet elvárni -, hanem azt, hogy segít a saját megoldásunkat megtalálni és végig is vinni. Ha hamarabb megértettem, megtanultam volna, hogy a segítségkérés nem egyenlő a gyengeséggel, nem szégyellnivaló, nem ciki, nem kellemetlen, valószínűleg jó néhány, felesleges szenvedéssel töltött évet megspórolhattam volna magamnak.

A dicséret mindig hatékonyabb, mint a büntetés. Még hatékonyabb a dicséret, ha nem egyszeri buksisimiről van szó, hanem folyamatos bíztatásról, elismerésről. Lehet, hogy sok gyereknek elég, ha egyszer azt mondják neki, milyen okos voltál és milyen ügyesen megírtad a matekdolgozatot, de az ADHD-s gyerekeknek szerintem folyamatos megerősítésekre van szüksége. Hogy jó úton haladnak. Hogy az erőfeszítéseknek eredménye van, és ezt más is észreveszi. Hogy megéri küzdeni. Az elvárásokat pedig ne csak a saját elképzeléseikhez, vágyaikhoz igazítsák, hanem a gyerekükhöz. Vagyis jó lenne figyelni a gyereket, megismerni, tanulmányozni: tudni azt, hogy mit szeret és mit nem, mi motiválja (kulcsfontosságú), mi érdekli, mi esik nehezére és mi megy neki könnyen. Ez pedig időnként bizony azzal jár együtt, hogy felül kell bírálni, amit én hiszek a gyerekemről, és amilyen ő valójában.

Nem vagyunk egyformák. Minél korábban megérti egy gyerek (főként, ha ADHD-s), hogy máshogyan is lehet, hogy a siker és az elismerés sokféle formában jelentkezhet, annál könnyebb lesz neki. Igen, az iskolarendszerünk egyáltalán nem kedvez a máshogy működő gyerekeknek, de egy gyereket egyáltalán nem csak az iskolai teljesítménye határoz meg. Ez lehet hogy azzal jár együtt, hogy egy csomó "szeszélyt" kell elfogadni (hiszen az ADHD-sok érdeklődése rendkívül sokfelé ágazhat), sőt támogatni. De az, hogy gyerekként az iskolán kívül is lehet sikereket elérni, sokat adhat az önbizalomhoz, amelyből bizony sok ADHD-snak nincs elegendő.

Nincs egy tökéletes, üdvözítő módszer. Sok ADHD-s perfekcionista, és ez gyakran nem motivációként, hanem egy bénítő tényezőként jelenik meg náluk, vagyis, ha nem tudnak valamit tökéletesen csinálni, akkor inkább nem is vágnak bele, vagy éppen a valódi cselekvés helyett a tökéletes módszert/rendszert keresik. Elég jónak lenni éppen elég jó.

Mindig lehet változtatni. Abban ugyan nem nagyon hiszek, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen fel lehet forgatni valaki életét, és néhány órán belül megszabadulhatunk egy-egy rossz szokástól vagy évekig hurcolt fájdalmas emléktől, de ha valami nem úgy alakul, ahogyan mi szeretnénk, akkor igenis van másik út. Egyáltalán nem kell beleragadni rossz iskolákba, munkahelyekbe vagy kapcsolatokba. Tapasztalatom szerint az ADHD-sok érdeklődése nagyon sokrétű, de könnyen megunják azt, amiért néhány héttel korábban még rajongtak. Azonban a különböző (társadalmi) elvárások miatt mégis nehezen lépnek, hiszen kicsi korunktól kezdve azt tanuljuk, hogy nem szabad feladni, mindig mindent be kell fejezni stb. Egy ADHD-snak - igazából minden embernek - azonban képesnek kell lennie megtalálni az egyensúlyt: van, amikor jobb, ha inkább másik utat keresünk.   

Jó sokat hallani, olvasni (nálam is), hogy milyen tünetei vannak az ADHD-nak. Hogy az ADHD-s felnőtt figyelmetlen, szétszórt, rendetlen, nehezen találja a helyét, nehezen motiválható, impulzív és nincs önkontrollja... azonban, mint mindennek, az ADHD-nak is van pozitív oldala. Vagyis, nekünk, ADHD-soknak egy sor olyan tulajdonságunk van, amelyeket az előnyünkre tudunk fordítani, a munkában és a magánéletben egyaránt.

Az első és a legfontosabb (talán legkülönlegesebb) ilyen dolog az úgynevezett hiperfókusz. A hiperfókusz során az ADHD-sok az őket nagyon érdeklő, foglalkoztató témába teljesen képesek elmerülni, és hosszú órákon, akár napokon keresztül dolgoznak rajta. Ilyenkor szinte lehetetlen kizökkenteni őket a munkából, gyakran elfeledkeznek a testi szükségletekről (az alvás, evés, fürdés felesleges luxusnak tűnik), és minden idegszálukkal az előttük álló problémára koncentrálnak. 

Rendkívül sok dolog érdekli őket, mindig készek valami új dolgot tanulni

Természetesen, a jó tulajdonságok sem azonos mértékben jellemzőek mindenkire (hiszen a tünetek is eltérnek), nagyon sokat számít a környezet, a neveltetés és persze az, hogy mennyit dolgozik saját magán az illető. Minél hatékonyabban képes ugyanis valaki elfogadni a gyengeségeit, feldolgozni az őt érő rossz élményeket, annál jobban előtérbe kerülhetnek a pozitív vonások, és annál hatékonyabban lehet képes az ADHD-s ki- és felhasználni ezeket. Milyenek tehát az ADHD-s emberek, ha bepillantunk a figyelmetlenség és hiperaktivitás függönye mögé?

• rugalmasak és könnyen igazodnak új helyzetekhez, könnyen illeszkednek be új társaságba
• barátságosak, nyíltak, szellemesek, könnyedek, gyakran nagyszerű humorral (ráadásul arra is képesek, hogy saját magukon nevessenek)
• nagylelkűek, odaadóak, hajlamosak mások érdekeit a sajátjaik elé helyezni, segítőkészek, bármikor szívesen nyújtanak másoknak fizikai, lelki, szellemi (akár anyagi) támaszt
• toleránsak és elfogadóak másokkal szemben
• kielégíthetetlen kíváncsiság, érdeklődés és tanulni-tudni vágyás jellemzi őket (ám ez főleg azokra a témákra igaz, amelyet ők "találnak" meg maguknak, a tudás jobban motiválhatja őket, mint a megszerezhető érdemjegyek)
• kreatívak és nagyszerű a problémamegoldó képességük, innovatívan képesek megközelíteni egy-egy előttük álló feladatot, képesek olyan összefüggéseket meglátni, melyek felett mások átsiklanak
• jellemző rájuk a spontaneitás, a merészség, készek kockázatot vállalni
• nagyon erősen képesek megélni az érzelmeiket és rendkívül empatikusak
• általában nagyon játékosak és szórakoztatóak, minden mókában benne vannak (felnőttként is), állandóan újabb programokat találnak ki, nehéz mellettük unatkozni - ráadásul azt is mindig igyekeznek figyelembe venni, hogy a másik mit szeret(ne)
• elszántan keresik a megoldást a problémáikra, még akkor is, ha ez nagyon nehéz a számukra és sok lemondással, nehézséggel, akár szenvedéssel jár együtt
• lelkesedésük és vidámságuk sokszor magával ragadó, de az is igaz, hogy könnyen fel lehet őket lelkesíteni

Érdekes lehet azonban, hogy ezek a tulajdonságok ellentmondanak a jellegzetes tüneteknek: például hogyan lehetnek képesek órákon keresztül koncentráltan, elmélyülten tanulmányozni valamit, ha egy másik feladattal egyszerűen nem tudnak megbirkózni? Hogyan lehet, hogy észrevesznek összefüggéseket, más esetekben azonban képtelenek megjegyezni részleteket? Hogyan képesek olyan megértőek és odaadóak lenni másokkal, amikor sokszor szinte elviselhetetlenek a hangulati ingadozásaik? Szerintem ez egyrészt abban keresendő, mennyire érdekli őket az adott probléma vagy helyzet. Ha érdekesnek, izgalmasnak tartanak valamit, akkor az a legjobbat hozza ki belőlük, míg a számukra unalmas dolgokra képtelenek koncentrálni. Egy nem ADHD-sban gyakran nincs meg ez a kettősség, feladatként tud kezelni mindent, amivel szembekerül (persze, biztosan van olyan dolog, amit jobban élvez, mást viszont kellemetlennek tart, de nincsenek akkora hullámzások, mint egy ADHD-snál). A másik rendkívül fontos tényező szerintem a másik ember: ha a "feladat" valamilyen módon összefügg egy számukra fontos egyénnel - legyen szó egy kedvelt főnökről, egy családtagról vagy egy jó barátról -, az ADHD-sok képesek elfeledkezni a saját gyengeségeikről (vagyis, egyszerűen nem engedik, hogy azok befolyásolják őket). A másik elismerése, dicsérete, hozzáállása különlegesen nagy motivációt jelenthet a számukra.

Amikor szóba kerül az ADHD, általában háromféle reakcióval szoktam találkozni. Vagy rávágja az illető, hogy hát ő is ADHD-s, mert a múltkor is elfelejtett tejet venni; vagy közli, hogy minden fejben dől el, és írjam fel a dolgokat, nehogy elfelejtsem őket; vagy hümmög egy sort, hogy a szomszédjának a gyereke is ADHD-s, és ezért ki is kellett venni az iskolából, mert egyszerűen képtelen végigülni egy órát. De nagyon ritkán érzékelem azt, hogy az ADHD-t valódi problémának tartanák, inkább csak olyan kis úri huncutságnak, valami fura szeszélynek. 

Igen, a fizikai betegségekkel könnyebb együtt érezni, mert látszódnak. Tudom, hogy a neurotipikus emberek számára az ADHD teljesen meg- és felfoghatatlan. Ez minden pszichés betegséggel így van, aki nem éli/élte át, az elképzelni sem tudja, mi megy végbe mondjuk egy ADHD-s (depressziós, szorongó stb.) ember fejében. Ezért megpróbálom röviden leírni, milyen is lehet egy átlagos, munkával töltött délelőtt. 

Mivel éjjel megint nem aludtam, pontosabban, felébredtem hajnali kettőkor, majd négykor sikerült visszaaludnom, sokkal később kelek, mint szerettem volna. De ebben az ébren töltött két órában legalább rendkívül hatékony voltam, és nemcsak azt terveztem meg nagyon pontosan gondolatban, mit fogok írni (sőt, előre is dolgozok három napot!), de azt is, hogy milyen egészséges ebédet fogok főzni, aztán fel is porszívózok, ki is mosok, vasalni is fogok, foglalok mozijegyet az új Alienre stb. Iszonyú nehezen ébredek, legalább húsz percig kómás vagyok, aztán kapkodva iszok egy kávét, összeszedem magam, irány az ovi. Ott kiderül, hogy ma van az ebédbefizetés. Szuper, akkor ki kell vennem pénzt a bankkártyámról. Leadom a gyermekemet, elindulok hazafelé, de előtte nem ártana bevásárolni. Fogalmam sincs arról, milyen egészséges ebédet terveztem meg magamnak, úgyhogy veszek két péksüteményt, meg akciós fagyasztott zöldborsóból négy csomaggal, mert arra mindig szükség van. Felhívom a férjemet, egyrészt, hogy megkérdezzem, kell-e valamit venni (igen, felvágottat), illetve el kell-e valamit intéznem (igen, hívjam fel a biztosítót, mert lejár a kötelező, váltani kellene).

A felvágottat azonnal elfelejtem, ahogy letesszük a telefont, de meglátok egy csomag szeletelt füstölt lazacot. Újdonság! Limitált széria! Vennem kell belőle kettőt, mert milyen egészséges. Igaz, nem is szeretem a lazacot, de majd most. A lazacról eszembe jut valami horgászós film, talán Ethan Hawke volt a főszereplő? Egyszerűen muszáj ott a bolt közepén megnéznem az IMDB-n, hogy jól emlékszem-e (nem, Ewan McGregor volt). Ha már úgyis a kezemben a telefon, frissítem a podcastjaimat, mert miért ne, és akkor már ránézek a Facebookra is, meg az e-mailjeimre is. Jé, kaptam egy levelet attól a könyvesbolttól, ahonnan öt éve vásároltam utoljára, nézzük meg, most mit akarnak, igaz, hogy fél éve szinte csak ebookot olvasok, nem baj.

Nagyjából negyven perccel azután, hogy terveztem, végre elhagyom az üzletet. A kocsiban eszembe jut a felvágott, de már nem megyek vissza. Felhívom a férjemet, hogy el kell-e valamit intéznem (igen, hívjam fel a biztosítót, mert...). Elhajtok a bankautomata mellett, bevillan, hogy pénzt akartam kivenni, de gyorsan el is felejtem. Hazaérek, a lazacot beteszem a hűtőbe, majd ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy most rögtön kitakarítsam a hűtőt. Elkezdem kipakolni, majd keresek valami tisztítószert. Igen, de milyen anya az, aki nem maga csinálja otthon a súrolóport. Irány az internet, házi súrolópor receptért. Megnézek öt oldalt, mind az ötön találok még három olyan cikket, ami érdekelhet, azokat is megnyitom. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen nekem írni kellene. Kicsit noszogatom magamat, ez így nem mehet tovább, szedd össze magad. Mi kell a produktivitáshoz? Valami háttérzene jól jönne, mégsem lehet mindig a szokásos módit követni, hogy az egyik ablakban megy a Netflix, a másikban gépelek. Eszembe jut, hogy hetek óta nem beszéltem azzal a nagyon kedves barátnőmmel, aki megmutatta, hogyan lehet osztott képernyőt csinálni. Irány a messenger, írjunk neki üzenetet, de ha már ott vagyok, megnézem egy kicsit a Facebookot. Meg a Redditet. Meg az Indexet. Meg a Pinterestet, úgyis súrolószer-receptet kerestem. Még öt percet engedélyezek magamnak, utána munka, keményen! Harminchét perccel később kiválasztok magamnak valami zenét, eszembe jut, milyen jó bejegyzést lehetne írni arról, milyen zene mellett a legjobb dolgozni (ezt nagyjából három és fél perc múlva felejtem el). 

Hiába szeretne hatékony lenni egy ADHD-s, ha semmire nem tud figyelni hosszabb ideig

Megvan a zene, megvan szövegszerkesztő, kinyitottam az ablakot, mert a levegő jót tesz a koncentrációnak. Még mielőtt elkezdenék gépelni, olyan jó ötletnek tűnik megnézni, mi tesz még jót a koncentrációnak. Újabb négy ablak, jéé, van ilyen kis matatókocka, mekkora találmány, nézzük meg, nem olcsóbb-e az Aliexpressen. Nahát a napi ajánlatok között horgászfelszerelés van, mekkora ötlet, ez iszonyat jó hobbi, menjünk horgászni! A következő másfél órában kiderítem, hogyan kell horgászengedélyt szerezni, melyek a legjobb horgásztavak, megnézek öt videót a hal kibelezéséről, és kiválasztok két horgászbotot, meg egy olyan helyes kis horgászsapit. Jó lenne, ha a gyereken is lenne sapka, milyen anya vagyok, hogy még egy nyomorult sapkát sem adok a gyerekre. Igen, de akkor fényvédő is kell, mert milyen anya vagyok, ha nem kenem be a gyereket. Keresgélek egy 25 percet, hátha megtalálom az ideális fényvédőt, lehetőleg olcsón. Muszáj megnéznem, milyen rizikója van a melanómának.

Már elment a délelőtt nagy része, és még mindig nem írtam le egy büdös szót sem. Ez így nem mehet tovább! Kemény leszek magammal! Dühödten bezárok minden ablakot, aztán dühödten újranyitom a szövegszerkesztőt. Lehet, hogy valami zenét is kellene választanom? Előbb csinálok egy kávét. A konyhában ott van a háromnegyedig kipakolt hűtő, egy kis tócsa közepén meg a négy zöldborsó. Amiből már van négy másik a mélyhűtőben. 

Természetesen, sarkítok. De közel sem annyira, mint amennyire az emberek hiszik. Igen, szerencsém van, amiért otthonról dolgozhatok, magam osztom be az időmet (általában), és nagyon megértő férjem van. De annak is hasonlóan száguldozhatnak a gondolatai, aki bent ül egy irodában, esetleg egy megbeszélésen - neki még kellemetlenebb, hogy nem tud odafigyelni.

Bár ezt egy "átlagos" délelőttnek gondolom, valójában közel sem így néz ki egy napom. Egyszerűen muszáj volt megtanulnom, hogyan tudom kordában tartani az ADHD-s agyamat, muszáj egy csomó trükköt bevetnem, hogy állandóan vissza tudjam terelni a figyelmemet az adott feladatra. Néha nem sikerül, és akkor tényleg egészen borzalmasan érzem magam. Mert nemcsak azzal kell megküzdenem, hogy nem csináltam meg valamit, amit kellett volna (rosszabb esetben nem csináltam semmit), hanem egy csomó ezzel kapcsolatos negatív érzéssel is: a csalódottsággal, a szégyennel, a lelkiismeret-furdalással, a kilátástalansággal, a bűntudattal, a tehetetlenséggel.

Bár több tízezer embert - felnőttet és gyereket - érint az ADHD, még mindig elég keveset tudunk róla, a legtöbb embernek csak ködös elképzelései vannak arról, hogyan is "zajlik" a figyelemhiányosok élete, és sajnos nagyon sok a tévhit, a félreértés az ADHD-val kapcsolatban. Most összeszedtem jó néhányat, többek között azokat, amelyeket én is személyesen megtapasztaltam itt-ott.

Az ADHD nem valódi rendellenesség, nem is létezik, csak kitalálta valaki (a valaki tetszés szerint behelyettesíthető).
Az ADHD egy neurológiai-pszichés zavar, melynek oka az agy bizonyos területeinek rendellenessége, az ADHD-sok agya egyszerűen egy kicsit máshogy működik, mint a neurotipikus emberek agya, eltérő az agy struktúrája is, ezt például képalkotó vizsgálatokkal (pl. MRI-vel) elég jól meg is lehet nézni. Hivatalosan az 1980-as évek óta létezik ADHD, mint diagnózis.

Az ADHD-s emberek "nem akarják eléggé", ostobák és lusták, akiknek csak össze kellene szedniük magukat.
Az ADHD-soknak általában gondjai vannak a figyelemmel, a koncentrálással, a motivációval - de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem akarnak ezen változtani. Egyszerűen nem tudnak, vagy sokkal nehezebben, lassabban tudnak csak végrehajtani feladatokat. Az ADHD-sok folyamatosan küzdenek azzal, hogy nem tudnak egyről a kettőre jutni, hogy még a legegyszerűbb feladatok, például a házimunka elvégzése is komoly kihívás nekik, állandó a lelkiismeret-furdalás, a szégyen, a harag, a kétségbeesés, a tehetetlenség - nem hiszem, hogy ha elég lenne "összeszedni" magunkat, vagy venni egy noteszt és felírni a feladatokat, ne tennénk meg örömmel, például azért, hogy ezektől a rossz érzésektől megszabaduljunk.

Csak fiúk/férfiak lehetnek ADHD-sok.
Sokkal több férfi ADHD-s van, mint nő, de ez nem jelenti, hogy kizárólag rájuk jellemző. A lányok, nők ugyanis gyakran máshogy élik meg a tüneteket, más a hangsúlyos náluk, és emiatt fel sem merül sem bennük, sem pedig a szülőkben, tanárokban, hogy ADHD-ról van szó, így sokszor nem is jutnak diagnózishoz.

Az ADHD-s nőkre sokkal jellemzőbb a figyelemzavar, mint a fizikai hiperaktivitás, csendesebbek, visszahúzódóak

Az ADHD csökkent intelligenciával jár együtt, egy ADHD-s nem viheti semmire az életben.
Az ADHD-sok többsége átlagos, vagy átlagon felüli, kimagasló intelligenciával rendelkezik, a pozitív tulajdonságaik között van például a nyitottság, a kreativitás, az empátia és a vállalkozókedv. Jó néhány üzletember, sportoló, művész, színész, énekes ADHD-s, néhányan az ismertebbek közül: Richard Branson, Jim Carrey, Ryan Gosling, Adam Levine, Justin Timberlake, Channing Tatum és Michael Phelps. Úgyhogy az ADHD egyáltalán nem zárja ki, hogy valaki sikeres legyen.

Az ADHD egy "könnyű" betegség, maximum az iskolai órákon lehet egy kis gond abból, hogy a gyerek nem tud nyugodtan ülni.
Az ADHD nemcsak a tanulási képességeket befolyásolhatja, hanem az élet minden területére kihat, a munkától a párkapcsolatokig, a pénzügyektől a tanulmányokig és a gyereknevelésig. Az ADHD-val együtt járó figyelemhiány minden nap jelentkezik, és egészen apró dolgokban is megnehezítheti az életet. Emellett az ADHD bizonyos betegségekre is hajlamosít, a depressziótól az alvászavarokig, ami szintén nem annyira mókás. 

Az ADHD egy új betegség, régen egyszerűen nem volt ideje az embereknek ilyen problémákra.
Meglepő módon, már az 1700-as években írtak az ADHD-ra hasonlító zavarokról, pontosabban arról, hogy valaki nem tud a szükséges mértékben odafigyelni egy-egy tennivalóra, illetve a figyelmet nem képes fenntartani. A XX. század közepén először hiperkinetikus zavarként írták le, és az 1980-as években született meg a figyelemhiányos hiperaktivitás, mint rendellenesség. Néhány kutatás pedig az ADHD-ra jellemző tünetek evolúciós jelentőségét is kiemeli, vagyis valószínű, hogy évezredekkel ezelőtt is voltak már ADHD-sok, csak éppen nem így nevezték, és nem tudták, hogy neurológiai rendellenességről van szó, nem pedig jellemhibáról. Az én gyerekkoromat például a rossz, engedetlen, figyelmetlen, lusta, hanyag, rendetlen szavak határozták meg, nem pedig egy orvosi diagnózis.

Az ADHD a rossz neveléstől alakul ki és a szülők hibája, ha a gyerekük ADHD-s.
Még nem tudják pontosan, hogy mitől alakul ki az ADHD, de azt már megállapították, hogy nagy szerepe van a genetikának - ilyen szempontból tényleg a szülőktől függ, hogy valaki ADHD-s lesz-e. A nevelés pedig önmagában nem okoz ADHD-t, mint ahogy "meggyógyítani" sem lehet egy ADHD-s gyereket, ha például szigorúak vagyunk hozzá, vagy ha állandóan rugdossuk, hogy tanuljon. Azonban, a megfelelő hozzáállás, a szülői edukáció, a jó szokások, a rendszer, a következetesség (stb.) jelentős mértékben csökkentheti a tüneteket és egyszerűen kezelhetőbbé teszi az ADHD-t.

Az ADHD a túl sok cukortól/tévézéstől/számítógépezéstől/adalékanyagoktól van.
Mint korábban említettem, nem tudják pontosan, hogy mitől alakul ki az ADHD. Bár úgy gondolják, hogy bizonyos külső hatások növelik az ADHD rizikóját, ezek közé tartoznak például az adalékanyagok, vagy az anya várandósság alatti alkoholfogyasztása, ezek nem egyértelmű okai az ADHD-nak. Az viszont igaz, hogy az étrend rendkívül nagy hatással van az ADHD-sok tüneteire, és a túl sok cukrot, illetve finomított szénhidrátot érdemesebb kerülni. 

Csak gyerekek lehetnek ADHD-sok.
Az igaz, hogy az ADHD-t a legtöbb esetben gyermekeknél diagnosztizálják, és az is, hogy a gyerekek egy része "kinövi" az ADHD-t (vagy csak megtanul együtt élni vele), de az ADHD nem múlik el nyomtalanul, amikor kijövünk az érettségiről. Az ADHD felnőttkorban is megmaradhat, sőt az is lehet, hogy csak felnőttkorban diagnosztizálják.

Miért lesz valaki ADHD-s? Erre az egyszerűnek tűnő kérdésre két válaszom is van (és biztos vagyok benne, hogy egyik sem különösebben kielégítő, de ez van). A rövidebb: nem tudom. Valójában senki sem tudja pontosan, a leghozzáértőbb szakemberek sem (meglepően sok betegséggel vagy fejlődési zavarral kapcsolatban van így).

A hosszabb és kicsit bonyolultabb válasz szerint az ADHD kialakulásában genetikai és környezeti tényezők egyaránt szerepet játszanak. Elég sok olyan gén van, melynek variánsai összefüggésbe hozhatóak az ADHD-val (többek között ezért is lehet, hogy nagyon sokféle formában jelentkezik az ADHD, és a különböző kezelési módokra is eltérően reagálnak az emberek). A befolyásoló gének általában a dopamin-, illetve a szerotonin-anyagcserével állnak kapcsolatban, de hatással lehetnek például a tanulásra vagy a viselkedés szabályozására is (nem vagyok genetikus, de ha valakit jobban érdekel a téma, szakkönyvekben, szakmai folyóiratokban sok információt találhat az ADHD genetikai hátteréről). 

A genetika akkor is szerepet játszik az ADHD megjelenésében, ha a szülő nem ADHD-s - vagy ha nincs ez nála diagnosztizálva. Ha egy családban már van ADHD-s gyerek, akkor háromszoros, négyszeres esély van arra, hogy a testvére is ADHD-s lesz. Nekem nincs testvérem, és a szüleim nem ADHD-sok, nincsenek meg náluk a tünetek. Azonban nem tartom kizártnak, hogy más, neuropszichiátriai zavart esetleg megállapíthatnának náluk, vagy valamelyik felmenőmnél. (Itt szeretném megjegyezni, hogy egy ADHD-s nem lesz rosszabb vagy jobb szülő, mint a nem ADHD-s, legfeljebb egy kicsit máshogy csinálja a dolgokat) 

Sok más problémával együtt, az ADHD rizikóját is növelheti egy csomó dolog, mely a terhesség alatt történik. A dohányos, alkoholt fogyasztó kismamák gyerekeinél nagyobb eséllyel diagnosztizálhatnak később ADHD-t, de a kis születési súly vagy a koraszülés is hozzájárulhat az ADHD-hoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden koraszülött ADHD-s lesz, vagy ha az anyuka nem dohányzik, akkor semmi esély nincs arra, hogy ADHD-s lesz a gyerek (vagyis a dohányzással tulajdonképpen elkerülhető, megelőzhető az ADHD).

Kutatások szerint kapcsolat van az agyat érő traumatikus sérülések és a későbbi ADHD között. Egy másik tanulmány szerint pedig az agy struktúrájában is megfigyelhetőek különbségek, ha az ADHD-s és a nem ADHD-s emberek agyát hasonlítják össze. Nyilván, minél többet tanulmányozzák az agyat, minél több kutatás foglalkozik az ADHD-val, annál közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. 

 Megelőzhető-e az ADHD? Véleményem szerint (és jelenlegi tudásunk alapján) nem. Elsősorban genetikai örökségünk határozza meg, hogy ADHD-sok leszünk-e, és ezt nem lehet befolyásolni. Ez olyan, mintha valakinél a sarlósejtes vérszegénységet vagy a Marfan-szindrómát akarná valaki "megelőzni". De nagyon sok olyan betegségnél, melynek a kialakulásában a genetika is szerepet játszik, a környezet és az életmód iszonyú sokat jelenthet, mert jelentősen csökkentheti a betegség megjelenését. Erre a legjobb példa: ha valaki egészségesen él, nem dohányzik, rendszeresen mozog stb., akkor kisebb lesz a rizikója a daganatos betegségeknek. Az ADHD esetében nem tartom valószínűnek, hogy az ADHD "megjelenését" meg lehetne akadályozni. Viszont egy csomó dolog segíthet a tünetek enyhítésében vagy az ADHD-val kapcsolatos problémák fellángolásának ritkításában. Az egyik ilyen nagyon hatékony dolog az étrend, pontosabban az étrend-kiegészítők: bizonyos étrend-kiegészítők abszolút észrevehetően javítják az ADHD tüneteit. (de erről majd egy másik alkalommal... :D)