Ha valaki átrágta magát a hivatalos leíráson és esetleg az én tüneteimről is olvasott, vagy hallott még az ADHD-ról információkat itt-ott, érdekes kép alakulhat ki benne az ADHD-sokról. Úgy képzelheti el őket, mint őrjöngő, habzó szájjal és vörös fejjel üvöltöző, szociális kapcsolatokra alkalmatlan őrülteket, akikre egy gumilabdát sem lehet rábízni, akik veszélyt jelentenek saját magukra és másokra is, akik folyamatosan pattognak, ugrálnak; ha lennének liánok a belvárosban, azokon lengenének. Vagy, éppen a másik oldalt tartaná a jellemzőnek: töméntelen gyógyszerrel zombira szedált, álmodozó, senkire és semmire nem figyelő nyáladzó, újgazdag ficsúrt, aki egész nap a telefonját nyomkodja, az önálló életre alkalmatlan, és őrangyalok serege vigyázza kitartóan a lépteit, mert különben egyik baleset érné a másik után. Kb, mint ebben a klipben.

Észrevenné-e egy idegen, esetleg egy nem túl közeli ismerős, hogy ADHD-s vagyok? 99%, hogy nem (a maradék egy százalékot fenntartom a szakembereknek). 

Az átlagnak (normálisnak?) megfelelő életet élek, van egy tök jó fej férjem és egy szuper gyerekem, diplomám és szakmám, mosógépem, munkám, lakáshitelem. Aki ismer, az általában barátságosnak, mosolygósnak, segítőkésznek tart, néha kiemelik a humoromat is, mint ahogy azt is, hogy meglepően gyorsan működik az agyam, nagyon jó a memóriám és művelt vagyok. Igen, időnként idegesítő vagyok (ki nem az?), szoktam csúnyákat mondani az autóban, elfelejtek dolgokat, néha meggondolatlan megjegyzéseket teszek és  sokkal több időmbe és energiámba kerül végigcsinálnom valamit, mint másoknak. Azonban, éppen azért, mert ismerem a saját korlátaimat és gyengeségeimet, különösen nagy figyelmet fordítok arra, hogy ne ártsak másoknak és a minimálisnál (kelleténél?) jobban ne nehezítsem meg mások életét. Viszont, az, hogy nem látszik valami kívülről, nem jelenti azt, hogy az illetőnek nincsenek nehézségei vagy nem kell egy csomó dologgal megküzdeni a hétköznapokban. Azt is kevesen tudják rólam, hogy rövidlátó vagyok, mert kontaktlencsém van, de még nem lesz tökéletes a szemem attól, hogy nem látják rajtam a szemüveget.

Lehet, hogy nem látszik a másikon, de azért komoly küzdelmeket folytathat a fejében saját magával

Nem vagyok a társadalom nyakán élősködő valaki, aki azért "találta ki" magának az ADHD-t, hogy megússzon dolgokat, az adófizetéstől a porszívózásig. Nem tolakszom előre a postán a sorban, hogy "bocs, én ADHD-s vagyok, nem bírom a várakozást". Nem kapok rokkantnyugdíjat vagy más anyagi támogatást. Soha nem használtam az ADHD-t sem mentségként, sem pedig kifogásként - ez szerintem az ADHD-sok egyik alapszabálya. Nem várom el másoktól, hogy "különlegesként" kezeljenek, az viszont nagyon jól esik, ha egy kicsit megértőbbek. A nagy többség esetében ez mondjuk azzal jár, hogy esetenként türelmesebbek velem, de ha mindenki türelmesebb lenne a másikkal, akkor egészen biztos, hogy szebb és nyugodtabb lenne a világ. A férjemnek mondjuk több idejébe, energiájába kerül, hogy bizonyos dolgaimat kezelje, de vállalta.

Mivel, mint említettem, nem látszik rajtam az ADHD, azok az emberek, akik tudják rólam, szinte kivétel nélkül megdöbbenve fogadták ezt. "Mi az, hogy nem tudod koncentrálni a figyelmedet, hát te úgy tudsz másokra odafigyelni, hogy azt tanítani kellene" - mondta egy nagyon kedves barátnőm, akivel együtt tanultam. "De hát te mindig olyan összeszedettnek és nyugodtnak tűnsz nekem" - ez a nővérem volt. A főnököm, akivel nagyon jó a kapcsolatom (remélem, ő is így gondolja), elég hosszú ideig csak szótlanul emésztette a dolgot, aztán annyit mondott: "ez a teljesítményeden és a munkádon egyáltalán nem látszik". Egy kedves kolléganőm pedig, rá egyáltalán nem jellemző módon - hiszen egy rendkívül barátságos, intelligens, kétgyermekes fiatal anyukáról van szó - annyit közölt: "Ne b*sszál fel agyilag!" 

Attól, hogy ADHD-s vagyok, ugyanúgy teljesítek, mint mások, adózok és megveszem a buszjegyet. Rendesen befizetem a kislányom ebédjét és köszönök a szomszédaimnak. Az viszont egyáltalán nem látszik, hogy milyen belső harcokat vívok, mi mindennel kínlódok a hét minden napján, mennyi keserűség van bennem saját magammal kapcsolatban, és mennyire küzdök azért, hogy jobb ember, jobb feleség, jobb anya, jobb munkaerő legyek. Nem azt akarom mondani, hogy én sokkal jobban küzdök, mint mások, pontosan tudom, hogy mindenkinek megvan a maga harca és a maga kínlódása. Mindössze annyit szeretnék, hogy mások is megértsék, az ADHD-soknak bizonyos dolgok sokkal nehezebben mennek, mint másoknak - néha talán pont azok, amelyek a neurotipikus embereknek könnyűnek, sőt nevetségesen egyszerűnek tűnnek.