Mindennapok. Munka. Anyaság. Élet. ADHD.

Elmondjam másoknak, hogy ADHD-s vagyok?

És ha igen, hogyan?

2017. június 07. - ADHDiva

Amikor egy felnőttet ADHD-val diagnosztizálnak, általában először hatalmas megkönnyebbülést érez, hiszen kap valami magyarázatot arra, miért nem megy neki annyira simán egy-egy feladat, mint másoknak. A következő érzések között azonban ott lehet a félelem is: mit fognak szólni mások? hogyan mondjam el a páromnak, a szüleimnek, a főnökömnek? egyáltalán, el kell mondanom, vagy tartsam titokban?

Részben szerencsém van, mert a férjem a legelejétől ott volt velem, amikor kiderült az ADHD-m, előtte pedig végigasszisztált mellettem legalább két komoly depressziós epizódot. Így annak, aki a legközelebb áll hozzám, nem igazán kellett "magyarázkodnom". Amikor a kezemben volt a diagnózis, akkor leültünk, és elmondtam neki, hogy mit jelent ez az egész, mire kell számítania, mennyiben változik meg ettől az életünk és a kapcsolatunk (lényegében semennyire). A lányom még elég kicsi, őt nem avattam be a dologba, és őszintén szólva, jelenleg fogalmam sincs, hogy mit fogok neki mondani. Tudják a nővéremék, egy-két közeli ismerősöm, a közvetlen munkatársaim. A szüleim viszont nem.

Volt egy olyan időszak, a diagnózist követő egy-két hónapban, amikor boldog-boldogtalannal megosztottam, hogy ADHD-s vagyok. Rendkívüli lelkesedésemet azonban nem az a vágy motiválta, hogy ettől különlegesebbnek vagy érdekesebbnek tűnjek. Egyszerűen örültem, hogy végre választ kaptam egy csomó kérdésemre, és azt szerettem volna, ha az örömömet és a lelkesedésemet másokkal is megoszthatom. Szerencsére, a legtöbben teljesen normálisan álltak hozzám, nem kaptam különösebben bántó megjegyzéseket. De azt tapasztaltam, hogy az embereknek nincs túl sok fogalma arról, hogy mit is jelent az ADHD, illetve egy csomó félinformációból és tévhitből szedegették össze a tudásukat. Egy idő után meguntam magyarázkodni, és meguntam azt is, hogy megpróbáljam megértetni másokkal, hogy amikor ő elfelejti, hogy tejet kell vennie, nem ugyanaz, mint amikor én felejtek el egy teljes nagybevásárlást.

Túl vagyok tehát az első lelkes időszakon, és azóta többször is előjött a kérdés: mondjam-e el, hogy ADHD-s vagyok vagy ne? De ezek a helyzetek elég "lazák" voltak, vagyis inkább barátokkal, ismerősökkel kapcsolatban merült fel bennem a kérdés, nem pedig egy új munkahelyen vagy egy új párkapcsolatban. Ez utóbbi esetekben valószínűleg jóval többet gyötrődnék a döntés előtt. A legtöbbször ugyanis úgy döntöttem, hogy nem mondom el. Nem titkolózom - minek? -, de nem is mutatkozok be úgy, hogy a nevem mögé odabiggyesztem az ADHD-s címet, mintha docens lennék. 

Egyrészt úgy gondolom, hogy ez igen erősen magánügy, mint a legtöbb dolog, ami az egészségre vonatkozik. Másrészt, az ADHD-vel kapcsolatban nagyon sok a félreértés, keveseknek van róla korrekt információja, ismernek viszont egy csomó "pletykát" meg rémtörténetet. Egyszerűen kimondhatjuk, hogy az ADHD, akárcsak más mentális-neurológiai zavarok, például a depresszió, stigmatizálnak. Ezek pedig elég komolyan hátrányos megkülönböztetéssel járhatnak együtt. Egy munkahelyen például az ADHD-sról (függetlenül attól, hogy szed-e gyógyszert vagy sem, milyen gyógyszert szed és milyen adagolással) simán feltételezhetik, hogy nyáladzó zombivá van gyógyszerezve, egyenesen függő, anélkül vagy képtelen lenne az életre, vagy állandóan zavarna másokat, mondjuk azzal, hogy rikoltozik vagy egyik íróasztalról a másikra ugrál. A szegényes tudás miatt nagyon könnyű azonosítani az ADHD-t bármilyen mentális vagy neurológiai betegséggel, zavarral, sőt az is felmerülhet másokban, hogy egy ADHD-s csökkent értelmi képességekkel rendelkezik, és így alkalmatlan bármilyen feladatra, mondjuk az ablakmosáson kívül. Érdemes szót ejteni azokról is, akik szerint az ADHD egyenesen nem létezik, és csak egy kis önuralomra meg egy jegyzetfüzetre van szükség. Ilyen esetben azt is kockáztathatjuk, hogy állandóan jobbnál jobb tanácsokkal látnak el minket a "nem létező" betegségünkről (egyél több zöldséget! fizikai munka, akkor majd nem lesz energiád szenvedni! az anyósom szomszédjának az unokájára is rámondták, hogy hiperaktív, de egy természetgyógyász kétszer megkezelte és el is múlt!). Elég kockázatos tehát, hogy megosszuk másokkal, hogy ADHD-sok vagyunk, mert ezzel igen nagy támadási felületet adhatunk: megvádolhatnak például feltűnési viszketegséggel, rosszabb esetben azonban az állásunkat vagy a párkapcsolatunkat is veszélyeztetheti, hogy mások miként vélekednek az ADHD-ról.

adhd_munka_parkapcsolat_baratok_20170607.jpg

Hiába mondjuk el, hogy ADHD-sok vagyunk, ha mások nem tudnak ezzel mit kezdeni

Természetesen nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy soha, senkinek egy szót sem az ADHD-ról. Mindenki maga tudja, hogy milyen környezetben él, mennyire nyitottak, elfogadóak, esetleg támogatóak a munkatársai vagy barátai, mennyire készek például tanulni, esetleg változtatni egy-két dolgon az ADHD-s érdekében. Nyilván rengeteg függ attól, az ADHD milyen altípusa jellemző valakire, mennyire tudja kezelni a figyelemzavart vagy a hiperaktivitást, milyenek a munkahelyi követelményei vagy a baráti társaságának az alaphabitusa. Még az is lehet, hogy az ADHD előnyként jelentkezik, és az ADHD-val járó pozitív tulajdonságokat nagyon is jól ki tudja valaki használni.

Egy kicsit gondolkoztam a hogyanon is: egyáltalán nem biztos, hogy rögtön egy kapcsolat (legyen az szakmai vagy magánéleti) elején el kell mondani a másiknak, hogy ADHD-sok vagyunk. Lehet, hogy egy idő után neki is fel fog tűnni egy-két dolog, például. hogy folyton matatunk valamit vagy állandóan elkésünk, de az is előfordulhat, hogy az ADHD-t csak olyan apróságokból veheti észre rajtunk, ami őt egyáltalán nem zavarja. Jó ötletnek tartom, ha már jó előre összeszedünk néhány alapinformációt az ADHD-ról és felkészülünk a kérdésekre is. Nem árt azonban a kritikára, a gonosz megjegyzésekre vagy a teljes elutasításra is felkészülni: mint már írtam, simán lehet, hogy valaki egyszerű baromságnak tartja az ADHD-t, egy kitalált betegségnek, ami nem más, mint a gyenge személyiségű emberek kifogása. Bármennyire is naiv és jóhiszemű vagyok, még én sem várom el másoktól, hogy egyik pillantról a másikra képesek legyenek megérteni, hogy ami neki könnyen megy, az nekem kb. sehogy. Igen, rendkívül rossz érzés, és teljesen felesleges vitákat eredményez, különösen, ha a másik vehemensen védi a saját igazát és mindenáron ránk próbálja nyomni a véleményét. Ideális esetben az első vallomást követi még néhány beszélgetés, ahol esetleg közös szabályokat hozhatunk, megvitathatjuk azokat a dolgokat, amelyek a legnagyobb nehézséget okozzák és együtt megoldást kereshetünk ezekre.

Nem írtam arról, hogy ha felnőttként diagnosztizálták nálunk az ADHD-t, mit mondjunk arról a szüleinknek. Ez szerintem az egyik legnehezebb téma, amin még nekem is jó sokat kell rágódnom. 

A bejegyzés trackback címe:

https://adhdiva.blog.hu/api/trackback/id/tr8712574519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nubica 2018.05.31. 10:29:52

Szia! Most találtam erre a cikkdre, eltelt azóta egy év. Elmondtad végül a szüleidnek?