Mindennapok. Munka. Anyaság. Élet. ADHD.

ADHD-s a gyereked? Ezt tanítsd meg neki!

Amit jó lett volna megtanulni gyerekként I.

2017. május 16. - ADHDiva

Azt mondjuk úgy 10-12 éves korom óta tudom, hogy "nincs rendben velem valami", vagyis nem pont úgy működöm, mint mások, de diagnózist csak jóval 30 fölött kaptam. Ez nagyon nagy lépés volt számomra, sok mindent megértettem saját magammal kapcsolatban, és magyarázatot kaptam bizonyos tetteimre, gondolataimra, szokásaimra. Bár pontosan tudom, hogy felesleges a múlton rágódni, néha mégis elgondolkozom azon, mi minden lenne most más, ha korábban észreveszik rajtam az ADHD-t.

Semmilyen módon nem kívánom kritizálni a szüleimet. De visszagondolva, biztosan lett volna egy-két olyan dolog, amit máshogyan is csinálhattak volna, és ezzel (valószínűleg) nemcsak az akkori énem dolgát könnyíthették volna meg, de az is, aki ma vagyok. Úgyhogy ez a bejegyzése inkább azoknak szól, akik most vannak abban a helyzetben, amelyben az én szüleim voltak húsz évvel ezelőtt. És persze saját magamnak is szól, hogy ha a gyerekemről is kiderül az ADHD, akkor ne felejtsem el, mi az, amit meg szeretnék tanítani neki. 

Nevelési tanácsokat sem szeretnék adni. Egyrészt, nincs rálátásom arra, hogyan kell(ene) egy ADHD-s gyereket nevelni - én, ugye, annak idején nem neveltem saját magamat -, másrészt minden gyerek és minden család más, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek ugyanarra van szüksége. 

Szóval, ez a bejegyzés inkább csak gondolatébresztő, azokról a tulajdonságokról, képességekről, amelyeket ADHD-sként nehezebben vagy lassabban sajátítottam el. Minél korábban kezdi azonban valaki a tanulást, annál könnyebben megy majd neki. 

adhd_szulo_anya_gyerek_neveles.jpg

Ha segítségre van szükséged, kérj segítséget! Bármennyire is fontos az önállóság, egyszerűen nem lehet mindig, mindent egyedül megoldani, és időnként igenis szükség lehet arra, hogy valaki mellettünk álljon. Azt is meg kell érteni, hogy a segítség nem azt jelenti, hogy valaki megoldja helyettünk a problémákat - és ezt nem is lehet elvárni -, hanem azt, hogy segít a saját megoldásunkat megtalálni és végig is vinni. Ha hamarabb megértettem, megtanultam volna, hogy a segítségkérés nem egyenlő a gyengeséggel, nem szégyellnivaló, nem ciki, nem kellemetlen, valószínűleg jó néhány, felesleges szenvedéssel töltött évet megspórolhattam volna magamnak.

A dicséret mindig hatékonyabb, mint a büntetés. Még hatékonyabb a dicséret, ha nem egyszeri buksisimiről van szó, hanem folyamatos bíztatásról, elismerésről. Lehet, hogy sok gyereknek elég, ha egyszer azt mondják neki, milyen okos voltál és milyen ügyesen megírtad a matekdolgozatot, de az ADHD-s gyerekeknek szerintem folyamatos megerősítésekre van szüksége. Hogy jó úton haladnak. Hogy az erőfeszítéseknek eredménye van, és ezt más is észreveszi. Hogy megéri küzdeni. Az elvárásokat pedig ne csak a saját elképzeléseikhez, vágyaikhoz igazítsák, hanem a gyerekükhöz. Vagyis jó lenne figyelni a gyereket, megismerni, tanulmányozni: tudni azt, hogy mit szeret és mit nem, mi motiválja (kulcsfontosságú), mi érdekli, mi esik nehezére és mi megy neki könnyen. Ez pedig időnként bizony azzal jár együtt, hogy felül kell bírálni, amit én hiszek a gyerekemről, és amilyen ő valójában.

Nem vagyunk egyformák. Minél korábban megérti egy gyerek (főként, ha ADHD-s), hogy máshogyan is lehet, hogy a siker és az elismerés sokféle formában jelentkezhet, annál könnyebb lesz neki. Igen, az iskolarendszerünk egyáltalán nem kedvez a máshogy működő gyerekeknek, de egy gyereket egyáltalán nem csak az iskolai teljesítménye határoz meg. Ez lehet hogy azzal jár együtt, hogy egy csomó "szeszélyt" kell elfogadni (hiszen az ADHD-sok érdeklődése rendkívül sokfelé ágazhat), sőt támogatni. De az, hogy gyerekként az iskolán kívül is lehet sikereket elérni, sokat adhat az önbizalomhoz, amelyből bizony sok ADHD-snak nincs elegendő.

Nincs egy tökéletes, üdvözítő módszer. Sok ADHD-s perfekcionista, és ez gyakran nem motivációként, hanem egy bénítő tényezőként jelenik meg náluk, vagyis, ha nem tudnak valamit tökéletesen csinálni, akkor inkább nem is vágnak bele, vagy éppen a valódi cselekvés helyett a tökéletes módszert/rendszert keresik. Elég jónak lenni éppen elég jó.

Mindig lehet változtatni. Abban ugyan nem nagyon hiszek, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen fel lehet forgatni valaki életét, és néhány órán belül megszabadulhatunk egy-egy rossz szokástól vagy évekig hurcolt fájdalmas emléktől, de ha valami nem úgy alakul, ahogyan mi szeretnénk, akkor igenis van másik út. Egyáltalán nem kell beleragadni rossz iskolákba, munkahelyekbe vagy kapcsolatokba. Tapasztalatom szerint az ADHD-sok érdeklődése nagyon sokrétű, de könnyen megunják azt, amiért néhány héttel korábban még rajongtak. Azonban a különböző (társadalmi) elvárások miatt mégis nehezen lépnek, hiszen kicsi korunktól kezdve azt tanuljuk, hogy nem szabad feladni, mindig mindent be kell fejezni stb. Egy ADHD-snak - igazából minden embernek - azonban képesnek kell lennie megtalálni az egyensúlyt: van, amikor jobb, ha inkább másik utat keresünk.   

 

A bejegyzés trackback címe:

https://adhdiva.blog.hu/api/trackback/id/tr4712502649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.